– A magyar közönséggel hányadik találkozása lesz ez?

– Két-három évvel ezelőtt már léptem fel egyszer Magyarországon, de Budapesten most énekelek majd először. Nagyon vártam már ezt a percet, ugyanis gyakran nyaraltam itt a szüleimmel, meghatározó pillanat, hogy ezúttal már fellépő művészként térhetek vissza.

– Visszatérve Puccinire, Mimìként rendhagyó körülmények között debütált a Metropolitanben: úgy kellett beugrania, hogy előtte egyszer sem volt alkalmuk közösen próbálni a zenekarral. Hogyan tudott megfelelni a kihívásnak?

– Ha az utunkba sodródik egy lehetőség, mi pedig késznek érezzük magunkat, mernünk kell élni vele. A Bohémélet több részletét is előadtam már korábban koncerteken, így nem tűnt lehetetlennek a feladat.

Egyébként sem vagyok félős, csak megyek és énekelek!

Izgalmasnak találom, ha a körülmények arra kényszerítenek, hogy túllépjünk önmagunkon. Fontos, hogy a színpadon állva azt érezzem: soha nem unatkozom, és a közönséget sem untatom.

– Az említett bátorságát az is táplálja, hogy már gyermekkorában kijelentette az édesanyja, hogy művész lesz Önből? Úgy érezte, végzetszerű, ahogyan a pályája alakult?

– Fiatalon felismertem, hogy énekes szeretnék lenni, tizenöt éves koromban már tudatosan készültem a pályára. Célként lebegett előttem, hogy ne csak énekeljek, hanem egyfajta küldetést is teljesítsek.

Szeretnék példát mutatni az eljövendő nemzedékeknek, és annak szentelem az életem, hogy elfeledett vagy kevésbé ismert szerepeket is bemutassak.

Úgy igyekszem megoldani a feladataimat, hogy közben a zenére és a tizenöt évesen megálmodott missziómra koncentráljak.

– Az Opera estélyének néhány éve Plácido Domingo volt a díszvendége. Az általa életre hívott énekversenyen, az Operalián aratott győzelme az Ön karrierjének egyik fordulópontja volt. Mentorának tekinti őt?

– Plácido a közvetlenségével, természetességével, alázatával példaképemmé vált. Megnyerni az Operaliát hatalmas lehetőséget jelentett, rengeteg ajtó megnyílt előttem a szakmában, lehetővé vált, hogy igazán megmutathassam önmagam. Azelőtt barokk énekesként tartottak számon.

Ez a verseny segített továbblépnem, ebben az értelemben Plácido Domingót valóban mentoromnak tekintem. Nagyon érdekes volt idén a Luisa Millerben a lányát játszanom. Védelmező szeretettel vesz körül mindannyiunkat, egy élő legenda, akitől rengeteget tanulhatunk.

– Legutóbbi bemutatója a Médeia címszerepe volt: hogyan sikerült egy ilyen nehéz karakterrel azonosulnia?

– Médeia összetett jellem, de mindenekfelett egy megtört, sokat szenvedett asszony, aki mindent elveszített. Már az opera elején sincs igazán életben: elpusztította őt mindaz, amin keresztülment. Próbáltam ábrázolni, hogy ő nem egyszerűen egy szörnyeteg, aki megöli a saját gyermekeit.

Arra törekedtem, hogy belülről hozzam közel a nézőkhöz, ahogyan végzetes tette felé sodródik.

Zeneileg ez az egyik legnehezebb szoprán szerep, de nagy sikert és boldogságot hozott: örülök, hogy mind az előadás, mind az alakításom elnyerte a kritikusok tetszését.

– Akik egyébként is gyakran dicsérik Önt intenzív színpadi jelenlétéért: kiemelik, hogy nemcsak a hangjával játszik, hanem lélektanilag is mélyre ás. Ezt követelménynek érzi egy operaénekessel szemben?

– Magamat ízig-vérig színpadi lényként írnám le: mindennél jobban szeretem a színpadot, imádok játszani. Márpedig ahhoz, hogy jól tudjak megformálni bonyolult karaktereket, bizony mélyre kell ásnom, bele kell bújnom a bőrükbe. Ma az opera már szorosan kötődik a filmhez, a Metropolitan előadásait HD-ben vetítik a mozik. Ezért is érzem fontosnak, hogy a nézők minden érzelmi rezdülést jól lássanak. Boldoggá tesz, hogy ezt mások is eredményesnek látják, mert a misszióm része, hogy más szemszögből mutassam be az operát. Abban hiszek, hogy meg kell újítanunk a műfajt. Ha csak tradicionális előadásokban vehetnénk részt, klisészerű operadívaként, az nemcsak érdektelen volna, hanem egyenesen feledésre ítélné a művészetünket. Én nem azt a sorsot szánom a zenedrámának, hogy múzeumi ereklyévé váljon: szeretném, ha a jelenünkre reflektálna.

– Ennek szellemében rengeteget dolgozik: a Médeia idén az ötödik olyan premierje volt, ahol új szerepben mutatkozott be. Hogyan tudja tartani ezt az intenzív tempót?

– Évad közben tudatosult bennem, hogy milyen sok új szerepben fogok debütálni. De ettől nem ijedek meg, hiszen művész, színész, énekes vagyok: amikor belevetem magam egy munkába, mindig arra áldozom az összes időmet, energiámat, gondolatomat. Semmiféle nyomást nem éreztem.

Mindent a tehetségem és a zene iránt érzett szeretem segítségével oldottam meg.

– Az Opera az idei évadát Puccininek és Itáliának szenteli, Ön pedig – a rangos Sony Classical művészeként – harmadik szólóalbumának anyagát éppen Verdi-művekből állította össze, amit a Münchner Rundfunkorchesterrel ad elő Massimo Zanetti vezényletével. Ezen túlmenően, Önnek személy szerint mit adott az olasz opera világa?

– Ez az alapja mindannak, amit az operáról tudunk. Olaszországban még a legkisebb falvakban is vannak operaházak. Az olasz opera alakította azt, ahogyan most játszom, amilyen színek megjelennek a hangomban. Mindig élvezem Puccini, Mascagni, Leoncavallo vagy bármely csodálatos verista szerző műveit énekelni. Örülök, hogy Magyarországon is ekkora figyelmet szentelnek ennek, mert számomra az olasz opera az egyik legigazabb és legmegindítóbb formája a zenének.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés