A Così fan tutte nyitánya hasonlóképpen beszélő zene, mint a Don Giovannié a maga démoni pokoljárásával. A Così-ban egy szépséges oboadallamot különös vonós-gesztus követ, amire harsány akkordsor, egy zárlati formula a válasz. Az oboatémáról az opera folyamán kiderül a figyelmes hallgató számára, hogy dallami rokonai mind az eszményi szépséget, a leggyöngé-debb szerelmi érzést hordozzák, bármelyik hős ajkán szólalnak is meg. A vonós-gesztus olyan, mintha valaki azt mondaná: „Hölgyeim, uraim, föl az álarcot!” A harsány akkordsor szöveget kap a darab végefelé: „Così fan tutte!” – „Mind így csinálják” – énekli a három férfiszereplő a nőkről. Az akkordsor jelentőségteljesen visszatér a nyitány végén is. S ami közötte van, a nyitány Presto része, sziporkázó vígjátéki zene; lényege nem az, hogy szonáta-formában íródott, hanem az, ahogyan benne a zenekari témák és színek váltakoznak. A szín-váltás is alapvető szerepet játszik majd a darabban: vonatkozhat ruhaváltásra, arcváltásra, ér-zelemváltásra…

Zene

A Così fan tutte cím a négy évvel korábban keletkezett Figaro házasságából való. A Figaro I. felvonásának egyik pikáns jelenetét, amikor Almaviva gróf fölfedezi a karosszék mögött rej-tőző Cherubint és meggyanúsítja, hogy Susannával flörtölt, az örök intrikus Basilio így kom-mentálja: „così fan tutte le belle” – „a szép nők mind így csinálják”. A „tutte” nyelvtani alakja kizárólag nőnemű lényekre vonatkozik; ám a Così fan tutte csaknem mindegyik, többségében férfi elemzője megjegyzi, hogy ugyanennyire jogosult lenne a hímnemű lényekre érvényes „così fan tutti” alak is, hisz az operában a nőknek állított próbatétel végső soron a férfiakat is próba elé állítja, amely próba során nem viselkednek szilárdabban menyasszonyaiknál, nem is szólva arról, milyen gyalázatos játékot játszanak velük.

Maga a téma, az a sajátos helyzet, hogy egy férfi – Mozart és da Ponte darabjában kettő – álruhában és maszkban tér vissza hitveséhez, hogy idegenként megpróbálja elcsábítani, s így próbára tenni annak állhatatosságát, – tehát ez a téma már Ovidiusnál, Ariostónál, Cervantes-nél felbukkan. Ariosto 1516-os Orlando furiosójából származhatnak a nők nevei is – Ariostonál Fiordiligi, Doralice és Fiordespina, da Ponte librettójában Fiordiligi, Dorabella és a szobalány Despina. A téma azután tovább gyűrűzött a 17. és 18. század irodalmában és szín-házi darabjaiban, fellelhető Molière-nél, Goldoninál, Gozzinál, Marivaux-nál. A szerelmespár megkettőződése, összekeveredése, valamint az intrikus agglegény, Don Alfonso és az élelmes szobalány, Despina alakja azonban Mozart operájában szerepel így először. Hogy a Così lib-rettójában nem feleségekről, hanem jegyesekről van szó, talán a finom rokokó kor befolyása, amely durvának találta volna a házasságtörés tényét. A téma persze így sem kevésbé frivol és cinikus.

Azt nem tudjuk, volt-e a szövegkönyvíró Lorenzo da Ponténak közvetlen forrása; feltételezik, hogy ugyanúgy egy Tirso da Molina darabot használt fel, mint a Don Giovanni esetében. A három nagy da Ponte opera sorában a Così fan tutte a harmadik, a Figaro házassága és a Don Giovanni után; ahogyan Lorenzo da Ponte kifejezte: „ez a dráma a harmadik helyet foglalja el a harmónia eme legünnepeltebb atyjának három leánya között”. Sajnos ez minden, ami írás-ban fennmaradt da Pontétól a darabról. Mozarttól még ennyi kommentár sem maradt. Ő a Così bemutatója, 1790. január 26-a után mindössze feljegyezte az operát művei jegyzékébe „Così fan tutte ossia La scuola degli amanti” – „Mind így csinálják avagy A szerelmesek isko-lája” címmel, opera buffa műfaji megjelöléssel. A darab egyébként egyértelmű sikert aratott a bemutatón. Hogy nem ért meg sok előadást, annak csak II. József császár 1790. február 20-án bekövetkezett halála az oka, ami után egy időre bezárták az udvari színházat. A premier egyik arisztokrata szemtanúja, Zinzendorf gróf, aki négy évvel azelőtt unatkozott (!) a Figaro házas-sága bemutatóján, most a Così zenéjét „bájosnak”, a történetet pedig „szórakoztatónak” talál-ta. Egy korabeli weimari folyóirat munkatársa pedig nem kevesebbet állít az opera láttán, mint azt, hogy „Mozart zenéjének mindent el lehet hinni…”

A Così megítélése azután nagyot fordult a 19. században. Beethoven elutasította a darabot, témáját erkölcstelennek bélyegezte. Wagner is mélységesen megvetette a Così librettóját, és a szövegválasztás miatt Mozartot „nemtörődöm tetszőlegességgel” vádolta. Mozart úgymond „nemtörődöm” szövegválasztása dokumentummal cáfolható. 1783-ban, megfelelő szöveg-könyvet keresve, így írt apjának: „A legfontosabb mindenesetre, hogy igen komikus legyen, és aztán, ha lehetséges volna, két egyformán jó női szerepet kellene belevinni. Az egyik seria legyen, a másik mezzo carattere – de egyformán jónak kellene lennie mindkét szerepnek. A harmadik nő lehetne mindenestül buffa, amiképpen az összes férfi, ha szükséges …” Mozart tehát hat évvel a Così fan tutte komponálása előtt elképzelt és felvázolt egy olyan szerepka-rakter viszonylatot, amelyet aztán majd da Ponte szövegkönyvében megtalált és megvalósí-tott. A librettó keresésénél természetesen egészen más szempontjai voltak, mint Beethovennnek vagy Wagnernek.

A 20. század már nem a Beethoven-féle morális magaslatról ítélte meg a darabot, ám a Così változatlanul problematikus maradt. Az aggályok ekkor már nem elsősorban etikai, hanem műfaji és esztétikai természetűek: hogy hogyan vegyül, vegyül-e egyáltalán a buffa és a seria, tehát a vígopera és a komoly, tragikus nagyopera a Così fan tuttéban, álságos-e vagy valósá-gos a seria-elemek megjelenése; hogy kik is ezek a bábfigura-szereplők, ezek a nagyon korlá-toltnak tetsző hősöcskék, mikor viselnek maszkot és mikor nem, mikor viselkednek és mikor éreznek őszintén, és mikor nem; s Mozart zenéje, ami hol közvetlenül, hol távolságtartással, de valósággal átfűti ezt a konvencionális világot, mikor direkt és mikor stilizált, mikor lírizál és mikor parodizál… A kérdéseket súlyosbítja az, hogy Mozart a legszebb zenéit komponálta bele a Così fan tuttéba. Szabolcsi Bence szerint az opera „marionettrétege minduntalan átfor-dul, áttűnik himnikusan emelkedett szférákba.” Hildesheimer azt írja, hogy Mozart a Cosìban „a csalást szépség gyanánt nyújtja át nekünk és a maga örökkévalóságából figyeli reakción-kat.” A magyar operarajongó külön szerencséje, hogy az utóbbi években két kiváló írás is jelent meg magyar szerző tollából a Così fan tuttéról: Fodor Géza beható elemzése a Mozart-opera világképe című könyvében és Dolinszky Miklós gondolatébresztő esszéje a Mozart-űrhajó című kötetben. Fodor Géza szerint – s nagyon egyet lehet érteni vele – Hermann Abert, a 20. századelő nagy Mozart-kutatója látta meg a Così fan tutte buffa-stílusának lényegét. Idézek néhány részletet Abert nagyon tanulságos elemzéséből: „A Don Giovanni magasröptű-sége után a Così fölényes és vidám játékot jelent a mindennap árnyékszerű valóságával. A művész bizonyosan nem veszi komolyan, teljes ellentétben az opera buffával ... Ő állandóan tudatában van minden személy és esemény maszkszerűségének, kiszolgáltatott voltának és esetlegességének. Ám ez igazi isteni örömet szerez neki, hiszen mint zseniális embermegfi-gyelő, eljátszhat a fogyatékosságok oly ismerős világával... Ő maga sokkal inkább együtt érez ennek a világnak a szűk voltával és korlátozottságával, [mint az opera buffa karikatúra-szerű ábrázolásában szokás], s mégis mindig újra a sajátjához méri, amely messze felülmúlja azt...”

Lássuk, illetve halljuk ezek után, miről is szól az opera. A Così fan tutte helyszíne Nápoly, tehát déltengeri környezet. Az első jelenet egy nápolyi kávéházban játszódik. A John Eliot Gardiner vezényelte kitűnő felvételen a nyitány után, akusztikusan, igazi kávéházi környezet-be kerülünk:

Zene

A nápolyi kávéházban két ifjú katonatiszt és egy idősebb úriember vitatkozik egymással. A vita tárgya a női hűség. A két tiszt, Ferrando és Guglielmo – tenor és bariton – hetyke öntu-dattal bizonygatja imádott jegyese, Dorabella és Fiordiligi sírig tartó hűségét, s nem átallnak kardot rántani öreg barátjuk, Don Alfonso kételkedése hallatán. A kard a zenében is kiszalad a hüvelyből, de következmény nincs, zene és szituáció egyértelműen vígjátéki. A tercett máso-dik részében, amikor Don Alfonso a női hűséget a láthatatlan, azaz nem is létező arábiai fő-nixmadárhoz hasonlítja, édes E-dúrba vált és felforrósodik a muzsika, mintha a cinikus öreg-urat, sőt az egész társaságot valamiféle érzéki izgalom kerítené hatalmába.

Zene

Ferrando és Guglielmo könnyedén belemennek a Don Alfonso ajánlotta fogadásba. A két hiú tisztecske előre iszik a győzelemre: Ferrando szép szerenádot akar majd adni menyasszonyá-nak hűsége jutalmául, Guglielmo fényes vacsorával óhajt kedveskedni jegyesének. Úgy tűnik, az előbbi inkább a szellemi, az utóbbi a kulináris élvezetek híve. Itt először válik el a zenében is a hangjuk:

Zene

A zene egyszer csak paródiába fordul: a koccintás említésénél egy harsány nagyzenekari trilla kifigurázza, kineveti az egész díszes társaságot és a ferde szituációt:

Zene

Ez azon csekély számú mozzanat egyike a Così fan tuttéban, amelynél a zene egyértelműen eltávolít, elidegenít a figuráktól. Mozart egyébként teljes drámai intenzitással merül el min-dennapi emberkéinek ábrázolásában. Itt van például a következő jelenet, a hölgyek kettőse a tengerparti ház kertjében. Fiordiligi és Dorabella édes semmittevésben nézegetik vőlegényeik képét és áradoznak szerelmükről. A zene nem a szerelemről szól, hanem a két lány öntetszel-géséről – de nem leleplező módon, hanem finoman, elegánsan, csodálatos bensőséggel, s eny-hén stilizáltan.

Zene

Itt is feltűnik azonban egy rövid, de félreérthetetlen kifigurázás az „Amore” szó végtelen ko-loratúrájában; Ámor istenről van szó, aki megbünteti a hűtlen szívet. De hol van itt hűtlenség, amikor mindkét lány szíve vőlegényéért dobog?

Don Alfonso drámai hangütéssel adja a hölgyek tudtára, hogy kedveseiknek haladéktalanul hadba kell vonulniuk. Az utolsó találkozás, a férfiak új szerepe – mi, nézők tudjuk, hogy játék a játékban – komikusan akadozva indul. A nők fájdalma azonban – úgy tűnik – ezt a buffa szituációt igazzá és mélyen átéltté teszi. A zene nem árulja el, hogy ezek a nemrég bemutat-kozott üresfejű, öntetszelgő libák egy szép játékszer avagy egy nagy szenvedéllyel szeretett ember elvesztésén éreznek-e fájdalmat, mindössze lefesti a búcsú megrendítő pillanatát.

Zene

A hajó távolodik, a két szép nő a tengerparton, öreg barátjuk társaságában, utolsó istenhozzá-dot int, a finom szellő szárnyára és a hullámok lágy ölére bízza kedveseit.

Zene

Mozart legszebb természetzenéinek egyike ez az E-dúr terzettino. Ám nemcsak a természet festi varázslatossá, nemcsak a búcsú nosztalgiája, hanem valami édes-talányos sóvárgás, ami-nek tárgya sincs, illetve tárgya a nagybetűs Szerelem, a szerelmi vágy, ami hatalmas bódulatot okoz. A lezárás előtti különleges, borzongató harmónia a „desir” – „ vágy” szóra már a ro-mantika világába tartozik, Mendelssohn Szentivánéji álom nyitányából is ismerős. A Così fan tutte E-dúr terzettjét kivételesen nem a Gardiner vezényelte lemezről, hanem Herbert von Karajan 19..-es felvételéről játsszuk be, mivel azon a legszebb ez a részlet.

Zene

A két magára maradt menyasszony közül Dorabella – a mezzo karakterű – szenvedélyes, ko-moly nagyoperába, azaz opera seriába illő zenekari kíséretes recitativóban és áriában ad han-got a szerelmi elhagyatottság fájdalmának. Úgy látszik, kettejük közül ő a vehemensebb alkat; Fiordiligi a tartózkodóbb.

Zene

A színen új szereplő jelenik meg: a hölgyek szobalánya, Despina, akit a budapesti Operaház előadásain – a sikamlós félreértések elkerülése végett – Rosinának kereszteltek. Nem szubrett ő, nem bájos, csipkebóbitás szobacicus, hanem tapasztalt és kemény nőszemély, aki igen raci-onálisan gondolkodik, kritikusan szemléli ostobácska úrnőit, de a férfiakat is. Szövegében időnként erős társadalomkritika rejlik, ami azonban nem feltűnő, hiszen a darab nem erről szól. Despina jó pénzért minden cselvetésre kapható, ügyesen eljátssza az orvos, majd a jegy-ző szerepét. Zenéjével visszatér a felhőtlen vígjátéki atmoszféra.

Zene

Don Alfonso, miután részben beavatta Despinát terveibe és némi borravalóval elnyerte segít-ségét, szertartásosan bemutatja neki a két különleges öltözetű és szőrzetű urat – természetesen az álruhás vőlegények ezek –, akik a szöveg későbbi utalása szerint albánok, a szobalány meg törököknek vagy lengyeleknek nézi őket, mindenesetre valamiféle ázsiai népségnek...

Zene

A két hölgyből az albánok tolakodó megjelenése és azonnali udvarlása valóságos dührohamot vált ki. A szextettben megkomponált helyzet továbbra is kacagtató, egészen addig, amíg Fiordiligi rá nem zendít egy patetikus recitativóra accompagnatóra, azaz hangszerkíséretes recitativóra, majd a tragikus és heroikus hangvételű „Mint a szikla” kezdetű B-dúr áriára, melyben egy nagy és állhatatos lélek fölényes erkölcsi magaslatáról utasítja el a betolakodó-kat. Zenéje nemesen stilizált és egyáltalán nem parodisztikus.

Zene

Fiordiligi erkölcsi tartása csak a nézőt–hallgatót képeszti el; a játék szereplői egyáltalán nem jönnek zavarba, ott folytatják, ahol a lány heroikus fellépése előtt abbahagyták. Guglielmo továbbra is, meglehetősen – s nyilván szándékosan – otrombán próbálja meggyőzni a hölgye-ket új udvarlóik vonzerejéről, amivel végleg távozásra készteti őket, s a jelenet harsány neve-tésbe fullad. Ezután Ferrando fakad dalra, s a szerelem csodálatos leheletéről énekel. Guglielmo és Ferrando áriája, szinte egymás után, nagy különbséget árul el a két férfiról: Guglielmo maga a földhözragadt prózaiság, Ferrando a szárnyaló költészet. Talán itt gondol a hallgató először arra, hogy Fiordiligihez jobban illene Ferrando, mint tényleges vőlegénye, Guglielmo.

Zene: A-dúr ária eleje

Az I. felvonás fináléjának kezdetén mintha a hölgyek első kettősének hangulata térne vissza: Fiordiligi és Dorabella újra teljes egyetértésben merengenek együtt, ezúttal nem kedveseik portréja, hanem kedveseik távolléte fölött.

A nyugalmas képbe hirtelen belecsap a villám: a két albán halálkiáltása, akik a reménytelen szerelem miatt megmérgezték magukat (mi, nézők persze tudjuk, hogy nem igazából). A ré-mült lányok már részvétteljesen közelednek az ál-haldoklókhoz, sőt, halandók azok fejét is tartani – hogy melyik melyikét, arra nem ad utasítást a kotta, de hajlamosak vagyunk azt gon-dolni, hogy Ferrando feje Fiordiligi ölében nyugszik, Guglielmóé pedig Dorabelláéban. Meg-érkezik a csodadoktor, Despina álöltözetben, és Mesmer óriás-mágnesével kidelejezi a mérget a haldoklókból. A Mesmer-féle magnetikus gyógymód nyilván Mozart ötlete alapján került az operába, hisz a zeneszerző már 12 éves korában megismerkedett Franz Anton Mesmer bécsi orvossal. A Cosìban ily módon kuruzslásnak minősített csodamágnes tehát magához téríti az ifjakat, akik máris csókot kérnek hölgyeiktől. A finálé végére igazi vígoperai patthelyzet ala-kul ki: a lányok újra és még erőteljesebben elküldik a pokolba imádóikat, a többiek meg játsz-szák szerepen belüli szerepeiket, miközben majd megszakadnak a nevetéstől.

Zene

A II. felvonás kezdetén azután bekövetkezik a lányoknál a fordulat. Voltaképpen elhatározás kérdése az egész: úgy gondolják, hogy Despina biztatásának engedve, a szórakozás kedvéért egy időre felfüggesztik a „jegyesét hazaváró hűséges szerelmes” szerepét, amelyet a konven-ció diktál, és fogadják az albánok udvarlását. Eldöntik azt is, melyik melyik ifjat választja: Dorabella a barnát, azaz Guglielmót, Fiordiligi a szőkét, tehát Ferrandót.

Zene

Íme a praktikus női szemlélet, a helyes női ösztönnel párosulva. Ezek a hölgyek, akikbe ugyanolyan csekély önismeret és emberismeret szorult, mint vőlegényeikbe, most ösztönösen kiválasztják a nekik megfelelő partnert – egymás vőlegényét. Miközben a néző jóleső meg-elégedettséggel nyugtázza a játék ilyentén fordulatát, visszaemlékezik Fiordiligi nem is olyan rég tanúsított hősies állhatatosságára. Vajon pusztán a konvencionális viselkedés diktálta azt a csodálatos áriát? Vagy az volt az igazi Fiordiligi, és emez csak megjátssza magát?

Fölcsendül a szerenád, amit az idegen ifjak adnak imádott hölgyeiknek. Fiordiligi és Dorabella már tiltakozás nélkül fogadják az „albánok” közeledését, Don Alfonso és Despina pedig tapintatosan magára hagyják a két párocskát. Épületes társalgás kezdődik, csembalókí-séretes, azaz secco recitativóban. Íme:
– Gyönyörű időnk van!
– Hát nincs túl meleg!
– Milyen szépek ezek a fák!
– Ó, igen. De több levél van rajtuk, mint gyümölcs. – és így tovább...

Ezek után a férfias, ám földhözragadt Guglielmo és a szenvedélyes, érzéki és szintén igencsak a földön járó Dorabella pillanatok alatt egymásra talál és szerelmesen turbékolni kezd.

Zene

Guglielmo, bár szánja barátját, úgy tűnik, igencsak élvezi a hódítást, Dorabella meg nagy gyönyörűséggel adja át magát az új szerelemnek. Korlátolt, könnyelmű, de vonzó ösztönlénye kiteljesül ebben a kapcsolatban. II. felvonásbeli áriájában a szerelem édes-gyötrő természeté-ről énekel.

Zene

Fiordiligi lénye is kiteljesül az új kapcsolatban, de igen nagy áron. Az átfordulás játékból szenvedélybe, ami Dorabellával minden aggály nélkül, szinte észrevétlenül esik meg, Fiordiliginek óriási szenvedést okoz. Az I. felvonásbeli ária már sejttette, hogy mélyebb és nagyobb dimenziójú egyéniség testvérénél. Itt valósággal tragikus alakká válik, aki menekülni kényszerül elementárisan feltörő érzelmei elől. „Rondo” feliratú nagy E-dúr áriája egészében a komoly opera, a seria világába illik.

Zene

Különös csavar-fordulatot vesz a szenvedély Ferrandónál, aki eddig leginkább kedves álmo-dozónak tűnt katonatiszti egyenruhájában, majd álöltözetében. Amikor értesül Guglielmótól menyasszonya elcsábulásáról, kétségbeesetten siratja el a hűtlen Dorabella iránti szerelmét. Emberileg tökéletesen érthető, ha ezek után fokozott intenzitással igyekszik meghódítani Guglielmo menyasszonyát, Fiordiligit, márcsak a visszavágás kedvéért is. Az viszont racioná-lisan aligha követhető, hogy honnan ered az a perzselő szenvedély, amely a Fiordiligihez inté-zett szavait átfűti, és amelyre a lány csak teljes és önfeledt magamegadással tud válaszolni. Kettejük jelenete Mozart talán legszenvedélyesebb szerelmi kettőse.

Zene

Tanúi voltunk Ferrando heves szerelmi fájdalmának az egyik nő miatt, és még hevesebb sze-relmi gyönyörének a másik nővel. Mi a helyzet Guglielmóval? Úgy látszik, ő nem vesztette el a fejét. A finálé furcsak házasságkötési komédiájában a szólama egy ideig Ferrandóéval együtt szárnyal, ám a koccintáskor a szerelem és felejtés csodálatos énekébe nem kapcsolódik be, hanem magában dohog.

A szerelem és felejtés csodálatos Asz-dúr kánon-együttese, amelyet Fiordiligi indít és Dorabella, majd Ferrando folytat, a Così fan tuttének nemcsak egyik legszebb részlete, hanem talán a kvintesszenciája. Miről is van szó? – a darab többé-kevésbé jelentéktelen és korlátolt szereplői egy végletesen ferde szituációban, amikor a két lány házasságot készül kötni egymás fel nem ismert és albánnak maszkírozott vőlegényével, a jegyzőnek maszkírozott, szintén fel nem ismert szobalány közreműködésével – tehát ebben az abszurd helyzetben egyszer csak eléneklik a szerelem lehető leggyönyörűbb himnuszát.

Zene

A csoda persze egyszeri és nem maradandó; nem hoz változást, még csak tapasztalatot sem ezeknek az embereknek az életében – mindössze egy nagy pillanatot, a teljes és nagybetűs Élet intenzitásának átélését, melyet csak a szerelem adhat meg.

Ezek után már csak a házasságkötési komédia, majd a nagy lelepleződés és a visszarendező-dés van hátra. Mert bizony így végződik a Così fan tutte: Dorabella visszatér Ferrandóhoz, Fiordiligi Guglielmóhoz. Nem számítanak a közben fellobbant valódi szenvedélyek, a termé-szetbeli és lélekbeli rokonságok, a nagy kalandnak semmi következménye nincs, az emberkék magától értetődően térnek vissza megszokott világukba. A zene újra felhőtlenül vígjátéki. Vagy kiábrándult lenne a záró együttes hangvétele? Döntsék el Önök, kedves hallgatóim!

Zene