A világhálón kering egy felvétel egyik legutolsó, tavalyi stadionkoncertjéről. Már nem tudott rendesen állni, így egy trónszékfélében ücsörgött, hatalmas leplekkel bebugyolálva, és a Nessun dormát énekelte – mi mást? A korábbinál fakóbb hangon, lefogyva, sápadtan, szemmel láthatóan súlyos betegen, de makulátlan technikával. A zárófrázis h-ját az élvonal bármely tenoristája megirigyelhette volna.

A magasságok korlátlan ura volt. Sosem az volt a fantasztikus, ahogy megszólaltatott egy bét, hát, cét, deszt, dét, hanem ahogyan tartotta, és amilyen könnyedén lesiklott róla, utánozhatatlanul tökéletes dallamívet alkotva.

Az énekes-színház tipikus képviselője volt, korpulens alkatába rendezők nemigen szerettek bele, ő is óvakodott tőlük. A nők annál inkább rajongtak érte. Vérbeli olaszként szerette őket, szerette az életet, szeretett hatalmasakat enni, focimeccset nézni, kicsit mulatni, jókat nevetni és énekelni, énekelni, énekelni. Énekével örömet okozni, hiszen a Jóisten csak erre teremtette.

Budapesten mindössze két operaelőadáson lépett fel, a 60-as évek elején mantuai hercegként, s a sikerek csúcsán, mint Rodolphe a Bohéméletben, 1986-ban. Rebesgetik, hogy ez utóbbi előadásról egy lipicai fogattal tért haza. Nekünk csak egy TV-felvétel maradt, meg egy maradandó élmény, ahogy terebélyesen, homlokát törölgetve elmaradhatatlan kendőjével oly könnyedén énekli a Che gelida manina széles dallamíveit.

- zéta -

A legszebb hangú tenorista

Az én fülemnek Ő énekelte a legszebben a Nessun Dormát: legyen szó akár Zubin Mehta örökbecsű CD-felvételéről, vagy a Három Tenor koncertek egyikéről, a szárnyaló hangon előadott ária, és az azt záró Vincero! felkiáltás egész biztosan elérte a célját: valahányszor hallottam, újrázásra vágytam.

Ha Domingo az ész, Carreras pedig a szív, akkor Ő csakis a Lélek lehetett: egy nagy olasz kisgyerek, mindent elborító szakállal, és olyan természetes, manírokat nélkülöző színpadi viselkedéssel, ami egész biztosan utánozhatatlan. A Met DVD-felvételein többek között megcsodálható Nemorinóként a Szerelmi bájitalban: az első pillantásra elhisszük neki a parasztfiú lúzerségét, pedig nem tesz mást, mint kiáll a színpadra, és énekel.

Mostanában gyakran hallgatom Otellóját, amely a dirigens, Solti György szerint sem túlságosan jól sikerült operafelvétel, mégis, a címszereplőt egész egyszerűen jól esik hallgatni. Meglehet, erőteljesebb, acélosabb Otellók is koptatták már a világot jelentő deszkát, ám a szenvedélyes éneklés mintapéldája az, amit ezen a lemezen produkál.

Donizetti-, Bellini-hősök: megszámlálhatatlan sok nagyszerű szerep, amelyet neki köszönhetően a 70-es évektől olyan magas színvonalú tolmácsolásban hallgathatunk, mint korábban soha. Mondják, könnyen jött neki a sok magas C. Minden másért viszont iszonyú keményen megdolgozott.

Luciano Pavarotti, a világ talán legszebb hangú tenoristája 71 éves korában, modenai otthonában hunyt el.

Szilgyo