Enrico Caruso 1873. február 25-én született Nápolyban. Szülei vidékről költöztek a tengerparti városba annak reményében, hogy munkát találnak. Hét évi házasság után született meg Enrico: a szülők minden reménységüket a fiúba vetették. Caruso már 10 évesen dolgozni kezdett; emellett olyan iskolába járt, ahol hódolhatott szenvedélyének, a rajzolásnak. (Később kitűnő karikatúrákat készített pályatársairól, karmesterekről és zeneszerzőkről is.) Gyerekként kezdett énekelni, de csak kedvtelésből: társait szórakoztatta munka közben. Tizenöt évesen már énekelt a helyi templomban, valamint estélyeken és a tengerparton szórakoztatta a közönséget. 1888-ban elveszítette édesanyját, édesapja ezután újraházasodott. Mivel tehetségesnek bizonyult, énekleckéket vett hangjának és énektechnikájának tökéletesítésére, hogy később színházakban is felléphessen. Egy barátja bemutatta Guglielmo Verginének, aki tanítómestere lett. Ekkor még nem volt teljesen világos, hogy tenor vagy bariton-e, és ez a probléma évekig elkísérte az énekest. Később tanult Vincenzo Lombardinál is. A kezdeti kudarcok után első igazi debütálásakor (1895) nagy sikert aratott egy nápolyi operában (Morelli: L’amico Francesco). Nápolyban és környékén fellépett többek között a Faustban, a Parasztbecsületben, a Rigolettóban és a Traviatában. Ekkor találkozott Ada Giachetti szopránénekessel; közel tíz évig tartó kapcsolatukból két fiú született. 1897-ben Észak Olaszországban lépett fel: Livornóban Puccini Bohéméletében énekelt, a milánói Teatro Lirico-ban pedig Cilea L’Arlesiana c. operájának premierjén mutatkozott be. Később is számos bemutatón vett részt, mint például 1898-ban Giordano Fedorájában és 1901-ben Mascagni Le Maschere c. operájában. Legnagyobb premier-sikerét 1910-ben, Puccini A nyugat lánya c. operájának new yorki bemutatóján érte el, ahol partnere Emmy Destinn volt. A próbákon és az előadáson maga a zeneszerző is részt vett. 1898-ban tengerentúli turnékon vett részt; énekelt a buenos airesi Teatro Colónban. Ugyanebben az évben Oroszországban is fellépett. A milánói Scalában Puccini Bohéméletének Rodolfjaként 1900-ban debütált Arturo Toscanini vezényletével. 1902-től 1920-ig lemezfelvételeket is készített, melyek óriási közönségsikert arattak. 1902-ben mutatkozott be a londoni Covent Gardenben. Egy évvel később a new yorki Metropolitan-ben a Rigolettóban diadalmaskodott. Az 1906. év kivételével 1920-ig minden nyitó előadáson részt vett. Több mint hatszázszor énekelt ebben az operaházban. 1904 és 1906 között európai és amerikai turnékon vett részt, és jelen volt az 1906-os San Fransisco-i földrengésnél is. 1907-ben debütált Budapesten is, de a közönség eléggé hűvösen fogadta a Verdi Aidájában fellépő énekest: a korabeli lapok tanúsága szerint a publikum egyenesen kifütyülte Carusót. 1915-ben énekelt a Metropolitan-ben Saint-Saëns Sámson és Delila c operájának premierjén. 1918-ban feleségül vette Dorothy Park Benjamint, akitől egy évvel később megszületett Gloria nevű lánya. Repertoárjának utolsó szerepe Eleázár volt Halévy A zsidónő c. operájában. 1920-ban ugyanebben a szerepben nyitotta meg utolsó New York-i évadját. 1920. december 24-én énekelt utoljára operaszínpadon – szintén ebben az operában. Miután a San Carlo Operaházban nem érte el a várva várt sikert, Nápolyban 1901 után már nem énekelt, de számtalanszor visszatért szülőhelyére. Így történt ez 1921. májusának végén is, amikor – már súlyos betegen – feleségével és lányával megérkezett a városba. Hosszú szenvedés után a Hotel Vesuvio-ban halt meg 1921. augusztus 2-án.