- Gyakran megfordul nálunk. Ennyire kedveli a magyarokat?

- Igen. Szeretem a magyar zeneszerzőket, Lisztet, Bartókot, Dohnányit, Kodályt. Tavaly Pécsett rendeztük meg az Operaliát. A New York-i Metropolitan Operában évekig együtt dolgoztam Carelli Gáborral. De kedvelem a magyar sportolókat is, főként a focistákat. És akkor még nem is beszéltünk a magyar konyháról!

- Már énekelt is magyarul. Emlékszik még a Bánk bánra?

- Persze. "Hazam, hazam, te mindenem", tarirarara rirarara... hogyan is folytatódik? Átkozottul nehéz a magyar nyelv, most beszéltük a Parlamentben, hogy egyedül a finn és az észt nyelvhez hasonlít. Képtelenség megtanulni. De nem is énekeltem az egész operát, csak a nagyáriát.

- Karácsony előtt Bécsben a Theater an der Wien színpadán ünnepelte 3500. fellépését. Pablo Nerudát, a Nobel-díjas chilei költőt alakította Daniel Catán A postás című operájában. Honnan tudta ennyire pontosan, hogy hányadszor lép fel?

- New Yorkban a Traviata premierjén határoztam el - akkor a 700. fellépésemet ünnepeltük -, hogy minden újabb századik előadás után rendezünk egy partit. Azóta mindig számoltuk. Most Bécsben a kollégáim azt írták a tortára: "Opera-világbajnok".

- Az ön számára Bécs amúgy is a rekordok városa. Ha jól tudom, a Bohémélet premierjén kilencvenötször tapsolták vissza a függöny elé.

- A bécsi közönség lelkesedése döbbenetes. Ha tetszik nekik az előadás, nem hajlandók hazamenni.

- Állítólag másfél óráig tapsoltak.

- Nem tudom, tényleg másfél óra volt-e, de egy órát biztos, hogy tapsoltak. Mi közben többször elbúcsúztunk, átöltöztünk. A dologban az az ördögi, hogy azóta akárhányszor fellépek Bécsben, mindig rekordot akarnak dönteni. Úgyhogy amikor az ötvenedik meghajláshoz közeledünk, leengedjük a vasfüggönyt, elköszönök a közönségtől és megszököm. Ki bírná ezt erővel?

- A hangja ötven éve változatlan. Mi a receptje?

- Fegyelem és önismeret.

- Néhány éve azt nyilatkozta, hogy hetvenéves korában biztosan abbahagyja majd az éneklést. Ugye nem gondolta komolyan?

- Két hét múlva betöltöm a hetvenet, de eszem ágában sincs visszavonulni. Úgy érzem, csúcsformában vagyok. Bár mostanában többször elgondolkodtam. A hang számomra rejtély. Amíg van hangom, amíg zsúfolt a nézőtér, és dicsérnek a kritikusok, folytatom. Persze ha egy nap a hangom azt mondaná: "Állj, Plácido, elég!" - az más helyzet volna. De addig folytatom. Főként ha valaki operát írna Fidel Castróról vagy Jacques Chiracról, s megbíznának a címszereppel. Nem mondanék nemet.

- Érvényben marad tehát a jelmondata: "Ha megállok, berozsdásodom"?

- Nekem a színpad maga az élet. Szükségem van rá. Mint a levegőre. Tizennyolc éves korom óta színpadon vagyok vagy új szerepet tanulok; 52 éve meg sem állok.

- Melyik nehezebb? Vezényelni vagy énekelni?

- A vezénylés felelősség. Maximális összpontosítás. Hihetetlen szellemi és fizikai energia kell hozzá. De a legnehezebb mégiscsak énekelni.

- Vezénylés közben segíti, hogy énekesként kezdte?

- Mindenképpen. A mozdulataim a színészetből erednek. Nagyon fontos, hogy mit fejez ki a testem, az arcom. Örömet vagy szomorúságot. Ezt az egész zenekarnak éreznie kell. Karajan tudta ezt. Bal kézzel, ízületi gyulladással küszködve vezényelt. Sokszor állni sem volt ereje. De elég volt a testbeszéd, egy villanás: a zenekar tudta, mit kell játszania.

- Az elmúlt években két amerikai operaházat igazgatott, a washingtonit és a Los Angeles-it. Pár hónapja - sokak számára váratlanul - lemondott a washingtoni operaház főigazgatói posztjáról. Miért?

- Tizenöt évig irányítottam a washingtoni operát. Ez nagyon hosszú idő. Még a politikában is. Nem is ismerek olyan államfőt, aki ennyi ideig vezetett volna egy országot. Legfeljebb diktátort. Szerintem az operaháznak is elég egy direktorból ennyi idő, és az igazgatónak is elég ennyi egy társulatból.

- A tavalyi év egyik legzajosabb sikere volt Verdi Simon Boccanegra operája. Ön ott, sokak meghökkenésére, baritonként debütált.

- A pályám kezdetén bariton szerettem volna lenni. Tizennyolc évesen, amikor felvételiztem a mexikói operaházba, bariton szerepet választottam. Azt mondták, csodás a hangom, de tenor leszek. Azóta állandóan Boccanegrát szerettem volna elénekelni. Hiszen ez Verdi Lear királya. Ráadásul szerintem a kalóz karaktere inkább tenor hangfekvést kíván. Szóval mindig úgy képzeltem, hogy a Boccanegrával fejezem be a karrieremet.

- Ennyire fontos a figura?

- Hogyne! Az operahősök élete az én életem is. Egyszerre lehetek Trisztán és Oresztész, Faust és Cyrano, költő és kerítő. Egy operaénekes együtt fejlődik a szerepeivel.

- Az opera-előadás sokat változott az elmúlt ötven évben?

- Rettenetesen megváltozott. Manapság mindenki szeretne avantgárd lenni. Hol minimalizmussal, hol költséges technikai bravúrokkal akarják sokkolni a nézőt. Mit szólna Verdi, ha látná, hogy a Rigoletto a majmok bolygóján játszódik? Hát Mozart, akit sokszor csak "alapanyagnak" tekintenek hajmeresztő interpretációkhoz?

- De hát sokan azt mondják, hogy az opera mint műfaj elavult, a közönségnek "új borzongás" kell.

- Régen a közönség újdonságigényét új művekkel elégítették ki. Nem bizonytalan rendezői elképzelésekre, hanem zeneszerzőkre, új művekre költötték a pénzt. Ez biztosította a folytonosságot Monteverditől Igor Sztravinszkijig. Félreértés ne essék, semmi kifogásom az ellen, hogy invenciózus rendezők leporolják az operairodalom mesterműveit, feltéve, ha ízléssel és tehetséggel teszik. Los Angelesben például William Friedkin egy hollywoodi filmproducer villájában játszatta Strauss művének, az Ariadné Naxos szigetén című operának az előjátékát. Hatalmas sikere volt. Washingtonban számtalan kortárs operaszerző darabját mutattuk be. William Bolcom Arthur Miller Pillantás a hídról című színdarabjából komponált fantasztikus operát, és már említettem Daniel Catán A postás című művét. Nekünk a közönséget kell szolgálnunk, sőt a fiatalokat is el kell érnünk.

- Magyarországon divatba jött, hogy prózai rendezőket kérnek fel operarendezésre. Ön szerint nem kockázatos, ha valaki operaismeret nélkül rendez operát?

- A rendezés tehetség kérdése, én is megbíztam már színházrendezőket, Los Angelesben Woody Allen rendezett Puccini-operát, és fantasztikus előadás született. Az opera ugyanakkor csapatmunka. Nem engedhető meg, hogy a rendező szétzilálja az előadást, megsértse a zeneszerzőt, lenézze a közönséget. Szeretem a modern előadásokat, az új elképzeléseket, de az operát tisztelni kell. Mindig meg kell találni a harmóniát.

- A kortárs zene iránti fogékonyságát nyilván növeli, hogy fia is zeneszerző. Énekelte már a műveit?

- Hogyne! Pláci zenésítette meg II. János Pál verseit. Ez a lemez életem egyik legfontosabb műve. Nemcsak azért, mert katolikus vagyok, hanem mert II. János Pál pápát a XX. század legnagyobb alakjának tartom, aki egész életét az emberiségnek és Istennek szentelte.

- Ön sokat tett az opera népszerűsítéséért. Nyilván ez volt az egyik cél akkor is, amikor Pavarottival és José Carreras-szal elindították a "három tenor" előadásokat.

- Kezdetben csak annak örültünk, hogy José (betegsége után - a szerk.) újra énekelhet. Meglepett a hatalmas közönségsiker. Persze anyagilag is megérte. Aztán rájöttünk, hogy akaratlanul is katalizátorai lettünk egy folyamatnak: az opera olyan emberekhez is eljutott, akik életükben be nem tették volna lábukat egy operaházba.

- Önt mindenki hallgatja. De milyen zenét hallgat ön?

- Szerencsés flótás vagyok: a hivatásom a hobbim. Annyit dolgozom, hogy semmire nincs időm. Ha mégis marad, akkor főleg szimfonikus zenét hallgatok. De érdekel a könnyűzene is. Nagy sikerű lemezt adtunk ki például John Denverrel. A crossover műfaj sem idegen tőlem. És imádom a latin zenét is.

- No meg a latin futballt. Nyáron a fél világ láthatta, ahogy a spanyol trónörökös társaságában együtt ünnepel a világbajnok spanyol csapattal. Nem sajnálta a mexikói tizenegyet, amely hamar kiesett?

- Ha arra céloz, hogy Mexikóban nőttem fel, ott tanultam énekelni, az anyám mexikói, és a szüleim ott alapítottak zarzuelatársulatot - ami amolyan vándor operettegyüttes, ahol magam is felléptem -, akkor azt mondhatom: egyik szemem sírt, a másik nevetett, hiszen félig ma is mexikóinak vallom magamat, s a karácsonyt is acapulcói házunkban töltjük. De az 1982-es spanyolországi világbajnokság megnyitóján én énekeltem a Mundial című dalt, azóta jóban-rosszban kitartok mellettük. A mostani döntőn olyan hangosan kiabáltam, hogy a feleségem rám is szólt: "Ne ordibálj, Plácido, elmegy a hangod!"

- Tavaly rákos daganatot találtak a szervezetében. Hogyan élte meg a betegséget?

- Szerencsém volt, öt héttel a műtét után már újra dolgozhattam. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett mélyen a betegség. Az ember azt hiszi, kivétel, de ez nem igaz. Rádöbbentem, hogy egyik nap még vagyunk, holnap már nem. Csodálatos dolog élni. És csodálatos látni az unokáimat, ahogy cseperednek.

- A BBC Music Magazine 16 kritikusa önt választotta "minden idők legnagyobb tenorjának". Egyetért a döntésükkel?

- Nem, nem értek egyet! Borzasztóan meg is lepődtem. Szerintem vannak, akik jobbak nálam. De ha már így alakult, azért büszke vagyok rá.

- Ön kit választott volna?

- Természetesen Carusót.

- Mit jelent önnek a siker?

- Feloldódást. De nem is tudom. Azok a legszebb pillanatok, amikor odaadhatom magam a közönségnek. Amikor nem gondolkodom, és érzem, hogy a terem sem gondolkodik. Mindenki átadja magát a muzsikának, és megszűnnek a különbségek. A zene egyenlővé tesz. Igen, azt hiszem, számomra az a legnagyobb kielégülés, ha az ember adni tud. Azt hiszem, az a legnagyobb siker, ha az ember békét adhat a többieknek.

- "Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes!" Kodály Zoltán mondata ez. Ismerte?

- Nem. Nem ismertem. De tudtam. Pontosan így érzem én is.

A Bánk bán Amerikában

Több évtizede próbálják bemutatni az Egyesült Államokban Erkel Ferenc Bánk bánját - mindeddig sikertelenül, Erkel munkásságát ugyanis határainkon túl kevesen ismerik. Plácido Domingo és a Megakoncert számos közös produkciót hozott létre az elmúlt években, s folyamatosan "ébren" tartották a Bánk bán produkciót is. Tavaly ősszel aztán a tenorsztár által vezetett Los Angeles-i operaház igazgatósága megszavazta, hogy - a magyar kormány anyagi támogatása mellett - a 2011-2012-es évadban Domingo vezényletével műsorra tűzzék az operát.

Igaz, csak két előadás van a tervben, az pedig még nem dőlt el, hogy teljes vagy koncertszerű feldolgozás lesz-e, de a remények szerint ez is hozzájárulhat Erkel tengerentúli elismertetéséhez. Az amerikai közönség egyébként eddig Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját láthatta, 2002-ben a Los Angeles-i, a 2006-2007-es szezonban pedig a washingtoni operaházban - akkor is Plácido Domingo volt a főigazgató mindkét helyen.