Tényleg számtalan oka van annak, hogy valaki megszeresse Plácido Domingo személyét és művészetét - és a sok közül az egyik az előrelátás tulajdonsága. Domingo igazán szereti a zenét, és azt is tudja, hogy az énekesek pályája nem tart az örökkévalóságig - ha tragédia nem is következik be, akkor is eljön az idő, amikor a hangszalagok már nem annyira rugalmasak, amikor az izmok már nem olyan feszesek. De valamit akkor is kell csinálni az életben. Domingo tehát negyvenéves kora körül elkezdett gondolni a nyugdíjas évekre is. Egyfelől művészeti tanácsadói pozíciókat töltött be operaházaknál, hogy ha egyszer majd válni kell a színpadtól, a búcsú ne legyen nagyon hirtelen: tanácsadóként, esetleg igazgatóként abban a környezetben maradhasson, ahol egész életét töltötte. Másrészt pedig elkezdett vezényelni.

A vezénylés mégis viszonylag kockázatmentes munka, ha az embernek nagy neve van, akkor csak jó zenekarokkal kell fellépnie, azok meg úgyis garantálnak valamilyen színvonalat. Ráadásul a lemezgyárak sem zárkóztak el teljesen Domingo karmesteri művészetének dokumentálásától. Végül is, ha ez a név szerepel egy lemezborítón - és majdnem mindegy, hogy énekesi vagy karmesteri minőségben -, az már biztosítékot jelent bizonyos számú eladott példányra. A kezdetekkor azért még mindig rávették Domingót, hogy énekeljen is a maga által vezényelt lemezeken, és legyen egy kis méz a madzagon a közönség számára, de mostanra eljutottunk oda, hogy Domingo valóban csak karmesterként jelenik meg egy-egy felvételen.

Fire and ice (Tűz és jég) - ez a címe annak a lemeznek, amelyen Domingo csak a mellékszerepet vállalta a Berlini Filharmonikusok élén, mert az album sztárja a még mindig csak huszonegy éves, de már tizenkét évnyi hanglemezmúltra viszszatekintő koreai-amerikai hegedűművész: Sarah Chang.

Domingo karmesteri művészetéről annyit mindenképpen el lehet mondani, hogy nem zavaró, Chang viszont a népszerű és virtuóz hegedűdarabokban, ha nem is tűz és jég, de egyszerre éretten komoly és fiatalosan lelkesült, felszabadultan virtuóz és rendkívül fegyelmezett. Egy interjúban megkérdezték Changot, mi az oka annak, hogy egyre több a keleti származású az ismert hegedűművészek között. "Valószínűleg az, hogy nálunk még jelentése van az olyan hagyományos fogalmaknak, mint család, fegyelem, szorgalom." Van még mit tanulnunk, vagy újra megtanulnunk.

Ami viszont Domingót illeti, akármilyen előrelátó volt, arra aligha számíthatott, hogy hiába lépi túl a nyugdíjkorhatárt, művészete még mindig erőteljes és fejlődőképes marad. Legutóbbi énekes lemezén újra Wagner-művekből, a Ringből ad elő részleteket, mondhatni a rá jellemző eleganciával, stílusérzékkel, hatásossággal. Csakhogy épp a stílusérzék volt az énekes régi Wagner-lemezeinek gyenge pontja. Domingo azelőtt idegen testként jelent meg a Wagner-művekben, olaszos hanggal, rendkívül rossz német kiejtéssel, minden mássalhangzó-torlódásnál szinte belebotolva a szövegbe. És mostanra ennek vége. A hang maga is keményedett egy kicsit, nem annyira olvadékony, a szöveget illetően pedig az a hallgató érzése, hogy az énekes tényleg érti a szavakat, és közölni akarja azok értelmét, és ha a hangszín időközben nem is lett fiatalosabb, mert olyan csoda azért nincs, a lemez szellemisége irigylésre méltó. Hogy itt van közöttünk valaki, aki nem fárad bele a művészetbe, akinek a zene nem puszta ábránd és gyönyörködtetés, aki magára nézve is kötelezőnek tartja a dantei sort: "tudni és haladni előre".

Tényleg van mit tanulnunk.

Fáy Miklós