Egészen őszintén Maestro, olyan ideges vagyok, mint még soha,úgy érzem magam, mint egy tenor, akinek  Otello „Ensultate” –ját kell énekelnie.

Placido Domingo: Ó ez nagyon jó! Akkor a zene segít Önnek! (énekli a nyitány első taktusait) Takatakatak!

Nekem talán egy korty víz segít. Még gyorsan egy vallomás: 16 évvel ezelőtt Ön miatt nagyon szomorú voltam!

Placido Domingo: Nem, ez nem lehet. Miért?

Ön Salzburgban nem adott autogramot.

Placido Domingo: Ez nem lehet! Ugyanis, ha autogramot adok, ezt addig csinálom, amíg az utolsó is kap egyet. Ha éppen akkor egyáltalán nem adtam autogramot, ez más helyzet. Talán röviddel egy próba előtt voltam, és siettem.

Talán ez volt a helyzet.

Placido Domingo: biztosan!

Legutóbb Önt New Yorkban láttam múlt év áprilisában Siegmundként. Mindnyájan azt mondtuk: „Ő még mindig nagyszerű!” Nem zavarja Önt ez a „még” szócska?

Placido Domingo: Igen, igen ez a „még”… Ez persze logikus dolog az ember életében. Ha valaki 64 éves és Wagnert énekel, az emberek csodálják. A „még” ekkor nem csak azt jelenti, hogy ő már nem 30,40 vagy 50,hanem ,hogy már 65! Ezt a „még”-et bóknak fogom fel. De, ha tudom, hogy tényleg jól énekeltem és valaki azt mondja: „Na igen, ez már nem az egykori frissesség”- ez bosszant.

Nem fél Ön attól, hogy a közönség 5 év múlva azt mondja:” 70 évesen ez még elmegy”?

Placido Domingo: Őszintén szólva, nem gondolom, hogy 70 évesen még énekelni fogok operát. Ezt tényleg nem hiszem. De amit még csinálok, természetesen lehetőleg jónak kell lennie: cca. mint a Tristan. Tegnap egy operalátogató azt mondta nekem, hacsak el nem adtam a lelkemet az ördögnek, nem tudja hogyan csinálom meg mindezt. De a kétségek…. mit tegyek?

Még énekelek.

Az Ön ereje gyengül, ez nem titok. Önnek a Scalában Otelloként és itt Bécsben is súlyos gondjai voltak A Fedorában előadás közben rövid időre el kellett hagynia a színpadot. Mit gondolt ebben a pillanatban?

Placido Domingo: (halkan) Ez egy szörnyű tényleg borzalmas érzés. A pályafutásom alatt egyszer fordult elő, hogy nem tudtam visszamenni a színpadra, és elnézést kellett kérni. És voltak olyan előadások, (gondolkozik) 3 olyan előadás, amikor egy időre le kellett menni a színpadról, de aztán visszatértem. Megtanultam: Ha az ember beteg bizony nem szabad énekelni, akkor sem ha a színház nyomást gyakorol. Ilyen egyszerű.

Ön mindig mindent akar adni. Honnan jön ez a késztetés?

Placido Domingo: Ez abból a nagy szenvedélyből jön, amit az opera iránt érzek. És ez továbbra is így marad.

Ez veszélyes is lehet.

Placido Domingo: Igen, ha a szenvedély őrültséggé változik. Ha tudom, hogy valamit nem tudok megcsinálni, mert ez a minőség rovására megy, akkor nem csinálom. Minden szenvedély mellett az eszem ekkor azt mondja: „Placido, ezt már ne csináld.”

Fontos, hogy az ember a pályájának minden szakaszán tudja mit vár el tőle a közönség. És képesnek kell lenni ezt nyújtani.

De mégis nem olyan sok már a szenvedély, hogy a kockázat megmarad?

Placido Domingo: Talán. Minden nap, amíg énekelni tudok egy extra bonusz. Istennek megköszönöm. Nem tudom, mikor jön el az a nap, amikor már nem megy tovább.

Ez a „mindent vagy semmit” gondolat megváltozott az évek során?

Placido Domingo: Ez relatív, de mindenesetre veszélyes. A karrier elején a „minden”-nek kell dominálni, így épül fel a karrier. Amikor felfelé ível, azt mondjuk: „Na igen, a kezdetben jobb volt”, azután ez is elmúlik. És amikor az ember fent van, akkor mindig csúcson kell lenni, egyszerűen erre vagyunk kötelezve. Amikor aztán kicsit lefelé megyünk – akkor is, ha ezt a többiek nem veszik észre, vagy csak talán ketten, hárman – ekkor a kétség növekszik és a kockázat épp olyan nagy, mint amikor a felfelé vezető úton voltunk. Nem szabad, hogy a közönség azt kérdezze: „Miért énekel még?”

Akkor hát nem egy kín az, ha most a kockázat ugyanolyan nagy, mint 45 évvel ezelőtt?

Placido Domingo: Nem, kín nem. De az idegi megterhelés nagy. Kétségtelen, hogy vannak tenorok, szerencsés tenorok, akik természetes hangmagassággal születtek. Ők könnyen kiéneklik a magas hangokat, csak felmennek a színpadra, kinyitják a szájukat, és már énekelnek is. Nálam ez a könnyedség soha nem volt meg. Nekem ezt keresni kellett, sokat dolgozni, mindent kipróbálni. Fontos, hogy az ember a karrierje során mindig tudatában legyen, hogy a közönség mit vár el tőle. És képesnek kell lenni, ezt teljesíteni is. A legszebb, amikor a közönség érted megy be az operába, és boldogan távozik.

Aligha van olyan tenor, aki annyi szerepet énekelt, mint Ön. Aligha mondhatja, hogy „bárcsak még ezt meg azt elénekelhetném”, mert Ön már mindent elénekelt!

Placido Domingo: Nem, nem mindig marad még valami. Mindaz, amit csinálni szerettem volna öt élet sem lenne elegendő. De természetesen minden többé-kevésbé ismert és fontosabb szerepet elénekeltem.

Még többet is. Úgy tűnik, hogy Ön egy fausti figura, mindig kutató, mindent kipróbáló. Hiányoznak azok a pillanatok, amikor Ön azt mondja, hogy „megállj!”?

Placido Domingo: ….oh pillanat, állj meg, olyan szép vagy ! Volt olyan pillanat, amikor azt mondtam: „Bárcsak most és itt abbahagytam volna”. De, ha az ember egy útra lépett, akkor végig kell járni. És az enyém most négy irányt vett: énekes, karmester, opera intendáns két operában, és mentor az Operália énekverseny fiatal énekeseinek. Mindez persze sok szervezést, fegyelmet és még egyszer fegyelmet, nyugalmat és egy csapatot igényel. Sok mindent kigondolok, és mások ezt kivitelezik. De, amit most nem tudok közvetlenül nyújtani, azt indirekt módon adom vissza: utazom, embereket ismerek meg, énekeseket hallgatok meg, látok rendezőket, karmestereket, teljes produkciókat. Az irodában mindezt nem tudnám megélni.

Évtizedek óta mindenütt jelen van a világon. 1990 után, mint a Három Tenor tagja még ismertebb lett. Rosszat tett a hírnevének, hogy ebben a „csapatban” énekelt?

Placido Domingo: Hmm…. Nem. Sok negatív kritikát kaptunk. Negatív olyan értelemben, hogy nem komoly a dolog. Ettől én nyugodt maradtam. Mit akar ez jelenteni? Többet, mint amit eddig tettem, az opera világában, nem tudok tenni. Az elmúlt 15 évben talán 80 koncertet adtam a Három Tenorral, ez nem azt jelenti, hogy ezért az opera karrieremet feladtam. Ez számomra egy kikapcsolódás volt, és a közönségnek is örömet okozott. Mindenütt, ahol felléptem sok embernek adtam munkát.

Pavarottira és Carrerasra ezután, mint operaénekesekre ferde szemmel néztek. Pavarottit a Scala-ban 1992-ben nemcsak a három hamis hang miatt fütyülték ki – ő soha többé nem tért vissza az opera e fellegvárába. Félt, hogy Önnel is hasonló történik majd?

Placido Domingo: Én tovább folytattam az operai pályámat! Koncerteket énekeltem. De ez csak töredéke volt annak, amit az operaházakban énekeltem. A közönséget zavarta, hogy Luciano túl sok időt fordított ezekre a koncertekre. Azt hiszem, hogy őt, magát is zavarta ez: Luciano bizonyára több operát is szeretett volna énekelni, de fizikailag problémái voltak. Nagyon örült volna, ha a stadionkoncertek és az opera fellépések aránya más lett volna.

A Scala-ban sok új dolog történik. Ön sokat dolgozott Riccardo Mutival. Hogyan érintették Önt a Riccardo Muti körüli események és a mód, ahogyan ez lezajlott?

Placido Domingo: Mindenekelőtt csodálatomat kell kifejezni Muti iránt, mint zenész - rendkívüli. De nagy kár, hogy a Scala nem tudta megvalósítani, hogy tényleg nagy karmestereket szerepeltessen. Biztos vagyok benne, hogy egy nagy karmesternek sem kellene a Scalanak felmondania. Nem tudom, hogy mindez Riccardo Muti hibája volt-e. Senkit nem hibáztatok, de egyszerűen nagy kár, ha Scala-ban nem a legjobb karmesterek, énekesek, rendezők szerepelnek.

Mutinak meglehetősen nagy szava volt, de engednie kellett volna. Az erőskezű karmesterek, diktátorok ideje lejárt?

Placido Domingo: Nézze, Mielőtt ez az egész megtörtént, már volt valami olyan, aminek soha nem kellett volna lennie. Amikor Abbado volt a vezető karmester Muti soha nem vezényelt a Scalaban, és amikor Muti lett a vezető, Abbado nem vezényelt a Scalaban. Ennek semmi értelme! Ennek semmi köze az erőskezű, diktátor típusú karmesterekhez. Azt, hogy most mi fog történni senki nem tudja, de én szeretném, hogy minden nagy művész a Scalaban dolgozhasson. A Scala zenekara, kórusa, minden karmester álma!

Ön már 45 éve áll az opera színpadán. Az ön számára sok változás volt ez idő alatt?

Placido Domingo: A színpadon néhány dolog megváltozott. Minden megsokszorozódott: sokkal több operaház van, sokkal több operaénekes. De korábban, amikor kezdtem a pályafutásomat nagyon nehéz volt a nagy operaházakba bejutni, olyanokba, mint Milano, Bécs, New York. Ma mindenki énekel ezekben a színházakban – és sokan nagyon korán jutnak oda. Olyan sok színház és fesztivál van, hogy bizony sok énekesre is szükség van. Gyorsan megtörténik az ilyesmi: „El tudsz jönni a MET-be énekelni? Nincs bemutató, vagy évadnyitó, hanem ez meg ez az előadás.” Az énekes azt válaszolja: „Lyon ajánlotta nekem ezt meg ezt a szerepet és egy DVD-t is készítenek.” Így a MET-nek egy másik énekest kell keresnie, talán egy másod szereposztásban szereplőt.

Tehát többet vesztettünk, mint amennyit nyertünk

Placido Domingo: Színházakat és énekeseket nyertünk. És a művészek jó színvonalon énekelnek és egy új közönséget, hódítanak meg. Egy olyan közönséget,. aki nemcsak nagy neveket akar hallani, hanem azért megy az operába, hogy magas színvonalú előadást lásson. Ez mindenképp előrelépés, mert az operát így olcsóbbá lehet tenni.

De az opera egy olyan művészet, amely sok pénzt emészt fel, és amelyet mégis csak kévés ember élvez.

Placido Domingo: Örülnünk kell, ha az emberek bármely városban bemennek a színházba. Sok színház van, ahol sok pénzt vesztenek el: ha a színház csak 70%-ban van kihasználva, ez egy katasztrófa. Ja, igen, az árak, a pénz: minden sokkal többe kerül. A politikusok védekeznek. A végén az énekes az, ahol spórolnak.

Ön énekel operát, vezényel, és operaigazgató. Nagyon hisz e műfajban.

Placido Domingo: Igen, hiszek, az opera halhatatlan. Addig ameddig nem klónoznak embereket az opera, fennmarad.

Melyik opera marad fenn? Az énekesek, a rendezők, vagy a karmesterek operája?

Placido Domingo: Én egy egységes színházat szeretnék., ahol mind a háromnak egyforma szava van. Csodálom a Scala-t, még egyszer hangsúlyozom, és az ottani közönséget is. De a veszekedés, ami egyes karmesterek körül kialakult, – erről nem annyira a közönség tehet, mint inkább a társaság – hibás. Már Toscanini is nagyon eltávolodott annak idején az énekesektől.

Ön A Deutsche Grammaphon számára nápolyi dalokat énekelt. Wagner Tristanja után ez egy kikapcsolódás volt?

Placido Domingo: Na igen, ez két különböző beteljesülés. Tristan egy nagy álmom volt. A nápolyi dalok iránt pedig mindig nagy tisztelettel adóztam.

Olyan nehezek ezek?

Placido Domingo: Ezek mini-operák! Minden dalban egy kis tragédia húzódik. És ezek a tragédiák valósak: akár, mert egy lány elhagyott téged, vagy mert Nápolyt elhagytad ! Ezek gyönyörű, egyszerű dalok, de szükség van szenvedélyre az éneklésükhöz. Annyira nápolyiasan kell énekelni, emennyire csak lehetséges. A hangszínt nagyon nehéz eltalálni. Mindig halogattam, és remélem, hogy most jól sikerült.

Majdnem minden tenor énekelte ezeket a dalokat,. Kik énekelték a legjobban?

Placido Domingo: Francesco Albanese jól csinálta. A szenvedély szempontjából Guiseppe di Stefano volt a legjobb és Joseph Schmidt is nagyon szépen énekelt e dalokat.

Milyen hangra van szükség?

Placido Domingo: Egészen egyszerű hangra. De e daloknak tartalmat is kell adni, hogy mindenki megértse. Az előadónak olyannak kell lennie, aki együtt énekel veled. Ha ezeket a dalokat túl klasszikus stílusban éneklik, ez nem jó. (énekelve bemutatatja)

Az embereknek érezniük kell, hogy együtt tudnak veled énekelni.

Tehát talán egy természetes, de iskolázatlan hangra van szükség, mint pl. Mario Lanza-é?

Placido Domingo: Hé, Mario Lanza-nak egy egyedülálló hangja volt, Uram!

Igen, biztosan, de vele együtt tudtam énekelni, míg egy Gigli-nél csak együtt éreztem vele a zenét.

Placido Domingo: Boldog ember! (Egy éppen a szálloda halljába belépő ügynökhöz fordul.) Mario, írass alá egy szerződést ezzel az Úrral!

(mindenki nevet)

Christian Berzins, Aargauer Zeitung

2006.03.10.

 

Ennek a cikknek a fordításáért is külföldön élő társunké a köszönet!