– Mr Domingo, Ön az új CD-jét az olasz daloknak szenteli. Mi az ön személyes kapcsolata ezzel a repertoárral?

– Nagyon sok dalt ezek közül már egészen fiatal koromban ismertem. Ahhoz a generációhoz tartozom, akiknek ezek a dalok Mario Lanza-hoz fűződnek, habár személy szerint engem inkább Guiseppe di Stefano és a kevésbbé ismert Francesco Albanese előadása bűvölt el. Albanese olyan egyedülálló sármmal énekelte ezeket a dalokat,hogy egyenesen a szívekbe talált.

– Annak ellenére,hogy már korán megismerte ezeket a nápolyi dalokat,mégis 4o évet várt arra,hogy felvegye ezt az albumot.

– Ennek egyszerűen az az oka, hogy spanyol vagyok és így becsületbeli kérdés volt számomra, hogy a sokkal kevésbé ismert spanyol repertoárt mutassam be.Úgy éreztem,hogy elég olasz tenor van, akik olasz dalokat énekelnek. Ezért az elmúlt években zarzuela,mexikói és kubai dalokból készítettem albumot. A nápolyi és olasz dalok elhanyagolható szerepet játszanak koncertjeimen. Ezért ez a lemez csak lassan bontakozott ki.

– Mi a különbség a nápolyi és az olasz dalok között? Ez csak nyelv kérdése?

– A nyelv természetesen szerepet játszik. A kiejtés teljesen más, az artikuláció, a magánhangzók színe egész más, ezért nem olyan könnyű megtanulni. Szerencsére nagyon jó tanárom volt az album készítésekor és azt hiszem sikerült egy hiteles nápolyi kiejtést megszerezni. Ettől függetlenül azonban a hangulata ezeknek a daloknak nagyon speciális, – egy részről nagyon közel van az olaszhoz, más szempontból viszont távol. A legtöbb dal érzelmeket felkavaró, melankólikus zene.

Ennek ellenére „jelentéktelennek” tekintik a klasszikus zenevilágában. A csodálatos melódiák azonnal az emberek fejébe mennek. Azonban ezeknek a daloknak mély emocionális mélysége van és az énekeseknek minden egyes hangot szenvedéllyel kell megtölteniük. Ezért ezeket a dalokat egyáltalán nem könnyű énekelni.

– De a hallgató a CD-n hiába fogja keresni a legismertebb dalokat például a „Szorentói emléket „és az „O sole mio”-t.

– Úgy gondolom a közönségnek már elege van, hogy mindig ezeket a régi dalokat hallhatja, a legismertebb dalok nem mindig a legjobbak. Az egyetlen igazán ismert dalt, amit e CD tartalmaz a Core’ngarto”, mert én nagyon szeretem e dal hangulatát, mely sóvárgással teli és szomorkás. A CD-n a legtöbb dal azonban olyan, amiket akkor fedeztem fel, amikor anyagot kerestem hozzá.

– Olaszországban ezeket a dalokat még ismerik? vagy már csak a múlt nosztalgikus dalai?

– Csak el kell menni Nápolyba,hogy lássuk, mennyire élnek még ezek a dalok a nép között, különösen a leghíresebbek.

– A kiválasztott dalok nagy idő intervallumot foglalnak magukba, a 19.századtól a 21. századig. Az olasz dalok sokat változtak ez idő alatt?

– Nem. Igazán nem látok fejlődést Tosti dalai és Nino Rota „Wath is a Youth” dala között, melyet Zefirelli Romeo és Júlia filmjéhez írt. Mindegyik nagyszerű melódiával van tele és a kedvessége az egyszerű, mély érzelmeket felkavaró muzsikájában rejlik. Ugyanakkor Tosti-nál is az érzelmek kifejezésénél van egy operai oldala ezeknek a daloknak, ami például Schubert-nál vagy Brahms-nál nem található meg. Ennek az extrovertált jellegnek a kifejezésére az határoztuk el,hogy a dalolokat nem zongora kisérettel vesszük fel,hanem zenekari hangszerelésben. És úgy gondolom, hogy az élénkebb zenekari szinezet különösen jól illik az olyan dalokhoz, mint Tosti „Non t’amo iú”.

– Ön sokat beszélt a dalok szomorúságáról és melankóliájáról. Az ellenkezője, a napsütötte Olaszország is jelen van a CD-n?

– Természetesen. A dalok, mint például „Chitarra romana” és „Mandolinate” tele vannak életörömmel és vidámsággal. Úgy gondolom jó arányt teremtettünk meg a hangulatok között.

– De van egy dal, ami egyáltalán nem olasz zeneszerzőtől van....

– Arra a dalra gondol, amit fiam Placido szerzett? A „Quarant’anni” dalt feleségemnek és nekem írta 4o. házassági évfordulónkra az elmúlt évben. Nagy örömömre szolgál, hogy a nagyközönséggel is megismertethetem a dalt.

Ismét köszönet az angolnyelvű cikk fordításáért!