Általános megkönnyebbülést okoz a hír, hogy a Három Tenor már elénekelte az utolsó futball nótáját. Ez év júniusában, a Németországban megrendezésre kerülő világbajnokságon Domingo egyedül jelenik meg – vagy másként szólva a szinpadon egy egész más felállásban fog feszíteni, ahhoz képest, mint amivel 1990 nyara óta a négyévenkéti futball döntőket megtisztelte.

Figyelmen kívül hagyva Luciano Pavarotti többszöri kezdeményező lépéseit ( aki most múlt el 70 éves és még feni a fogát egy utolsó gázsira), valamint a már szinte elfelejtett José Carrerasnak a médiaban történő makogását, Domingo határozottan megvetette a lábát a futballt körülvevő minden zenei eseményén, páratlan egyeduralmat teremtve.

A kezdőrúgást a Müncheni Olimpiai Stadionban teszi majd meg június 6.-án a város 3 zenekarának – az Állami Opera, a Filharmónikusok és a Bajor Rádió-zenekarának, valamint nagyszerű karmestereinek, Zubin Mehta,Christian Thielmann és Mariss Jansons kiséretében. A szinlapon szerepel még a kínai zongorista, Lang Lang és a jelenlegi „szuperszőke”, német szoprán, Diana Damrau.

Egy hónappal később egy tokiói Wagner és egy madridi zarzuela sorozat után Domingo visszatér a világbajnokságra, hogy szóló fellépést adjon a hamburgi Rottenbauer Stadionban, amit két nappal a döntő előtt egy három szereplős szabadtéri koncert követ a berlini Waldbühne szabadtéri szinpadán. Partnerei: Anna Netrebko az idomait kidomborító orosz szoprán énekes és a férfi modell megjelenésű mexikói tenor, Rolando Villazon .

Nem számít ki nyeri meg a futball világbajnokságot, Placido Domingo 2006-ban Németországból úgy fog távozni, mint az operavilág leggazdagabb és a legbefolyásosabb személyisége. Amíg a Három Tenor felosztotta a lemez üzletből származó többmint 4o millió dolláros honoráriumot, most minden egyedül Domingonak jut.

Pavarotti – aki a végeláthatatlan búcsú koncert sorozaton vesz részt – az újságok utolsó oldalának aljára került csupán amikor Turinban a Téli Olimpiai Játékokat megnyitották.

Carreras - a legfiatalabb a trióban - a BBC World, Hard Talk interjúban kitartóan bizonygatta, hogy csak „számos, a tenorok által nem befolyásolható körülmény véletlen egybeesése miatt” maradnak távol a világbajnokságtól. Azonban lehet, hogy még egy utolsó koncertre összejönnek. Az álmaiban.

Domingo már elrendezte a nyarat, és ezen túlmenően az éneklés jövőjét. Mint a Washingtoni Nemzeti Opera és a Los Angeles-i Opera igazgatója megvan  a befolyása, hogy énekeseket patronáljon és elsőbbséget biztosítson nekik más énekesekkel szemben, mialatt 65 évesen bármely szerepet eljátszhat, melyre magát jelöli. A Ring ciklusban a Metropolitan és Covent Garden előadásoknál megmutatta, hogy a hangja semmit nem vesztett erőteljességéből, szépségéből miközben még több melegséggel és lágysággal énekel, – mint egy viseltes bőrkesztyű.

Tavasszal a Cyrano de Bergerac-ot énekli mindkét operaházban, egy opera, amit a – futottak még – Franco Alfano komponált, és amely parlagon hevert fél évszázadon át, nem kis részben az ostoba cselekménye miatt, amelyben a nők egy rosszabb tenor karjaiba menekültek, a lovag-költő ormótlan orra miatt. Domingo vonzereje olyan nagy, hogy a londoni előadásra lehetetlen jegyet szerezni, és New York lélegzet visszafojtva várja a megkésett fellépését

(az első sorozatot a múlt hónapban Domingo torok-problémák miatt elmulasztotta). Teljesen mindegy, hogy milyen ötlet pattan ki a rendező Francesca Zambello freudi kalapjából, az egyetlen ok, hogy ezt a bárgyuságot egyáltalán szinpadra állították, az Domingo kérése volt. Ez azt jelenti, hogy az opera világában Domingonak abszolút hatalma van.

Ugyanez a jelenség, amikor kiválasztotta Villazon-t és Netrebko-t a világbajnokság döntője előtti szereplésre, kirívó kisérlet arra, hogy megalapozza az utódlást. Villazon 34 éves lesz e héten, Domingohoz hasonlóan mély mexikói gyökerekkel. Netrebkot, aki szintén 34 éves, Valery Gergiev olyan gyorsan emelte fel, hogy kénytelen volt előadásokat lemondani, azzal az indokkal, hogy nincs felkészülve, ami gyakran egy karrier rendezetlenségének a jele.

A párost először Domingo hozta össze Los Angelesben a Romeo és Júliában, és tapasztalatlanságuk ellenére kikiálltották őket az új nyerő párosnak, aki Roberto Alagna-t és Angela Georghiu-t váltja fel.

A két szárnyat bontogató énekessel együtt énekelve, Domingo lesz a nyár csúcspontja, amely tönkre teszi a Három Tenor hírnevét és igazolja Domingo létének fontosságát egy Pavarotti utáni világban. Vagy legalábbis ez a szándék.

De mialatt Domingo táborában megkezdődött a győzelmi ünnep a kezdőrugás előtt, a zenei üzlet felső körei a körmüket rágják, hogy vajon egy tenor és az „iker”-páros meg tudja-e mozgatni az emberek fantáziáját, és a kasszájuk ugyanolyan erősen csörren-e, mint a három magashangú énekes a maga idejében. A megkönnyebbülés végül is nem általános.

A zenei mogulok félnek, hogy Domingo nem hoz semmi újat az eseményre. Domingo inteligens, sokoldalú, folyékonyan beszél hat nyelvet és sármos, amikor úgy érzi, hogy a helyzet ezt megkívánja. Ezenkívül fáradhatatlanul dolgozik. Amikor egyszer szemrehányást tettem neki, hogy operákat lemond azért, hogy milliós gázsiért parkokban szerepeljen, tiltakozott: ”Egy operaelőadással sem énekelek kevesebbet – miért támadnak engem?” Mint ahogy a modern futballisták, a Három Tenor is új mércét állított fel, elképzelhetetlenül sokat kerestek, nagyon kevésért.

Együttesen azonban egyedülállóak voltak. Az első televiziós koncertjük után a római Caracalla termáiban, egy 1920-s berlini veterán énekes felhívott, és állította, hogy hosszú élete során soha nem hallott ilyen fenomenális énektechnikai bemutatót. Jóllehet a tenorok elkerülték a duókban és triókban a közvetlen összehasonlítás lehetőségét, egészen az utolsó Nessun Dorma elénekléséig. Ami a nézőket lázba hozta, az az, hogy a három énekes olyan különböző minden tekintetben – fizikailag, temperamentumban és hangilag. Nem lehetett unatkozni, mert a következő tenor annyira másként nézett ki és annyira másként énekelt.

A középpontban volt az óriás olasz a fehér zsebkendővel és a hazai pálya előnyével. A Három Tenor épp annyira volt sportesemény, mint amennyire művészi az előadás. A 70 perc minden pillanatában látható volt a versenyszellem.

Ez a program a nyáron hiányozni fog. Domingo, habár lehet, hogy megnyeri a meccset, párját ritkitva fog énekelni és utána hazaküld minket aludni.

A Három Tenor felvillanyozta a világot. Az egyik egyedül, ez másfajta koncert. Biztos vagyok benne, hogy nem fogunk látni hozzájuk hasonlót mégegyszer.

La Scena Musicale -
Norman Lebrecht 2006.02.22.