Dinyés Dániel: Az ötlet Bérczes Lászlóé, akit a Bárka Színházban ismertem meg, 2002–2003 környékén. Nagyon szerettem a Bárkában dolgozni, ott nőttem fel „színházilag”, és ott volt az első közös produkciónk Göttinger Pállal, ami Esterházy Péter Harminchárom változat Haydn-koponyára című műve volt. Esterházyt izgatta a lehetőség, hogy Haydn szóljon kísérőzeneként a darabjához, és Laci számára is ekkor derült ki, hogy a komolyzene működhet prózai színházi közegben. A második Ördögkatlan előtt szólt Laci, hogy szeretné, ha a fesztivál műfajilag nyitott lenne, és ha a komolyzenei részt én raknám össze. Dalkoncerttel kezdtünk feleségemmel, de az operabeavató ötlete is Lacitól jött, aki azt mondta: szeretne valamilyen operás programot, de operaprodukcióra nincs pénze. Vagyis ő „megbökött” egy ötlettel, és a többit már nekem kellett kitalálni.

– Az Ördögkatlannak masszív törzsközönsége van, de persze mindig jönnek újoncok is, akiknek meg kell mutatni: miért más ez a fesztivál, mint a többi. Kik a fontosabbak a program összeállításánál: az újak, vagy a visszatérők?

D. D.: Az Ördögkatlan operabeavatóin nem ugyanazokkal találkozunk, akikkel év közben a hasonló programokon. Az elmúlt évek tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy a nem rendszeres komolyzene-fogyasztók sokkal nyitottabbak ezekre a beavatókra, mint akik azok.

Kolonits Klára: A rendszeres komolyzene-fogyasztókat nem biztos, hogy el tudjuk csábítani a Katlanba, vagy az operabeavatókra, mert gyakran prekoncepcióik vannak a zene tálalásával kapcsolatban, amit ismernek, és előzetes elvárásokat fogalmaznak meg.

– Sokak szemében az opera, a hangverseny valamiféle elitista elfoglaltság.

K. K.: Inkább úgy érzem, az embereknek berögződött, hogy operát kőszínházi keretek között kell játszani, megfelelő díszletekben, jelmezekben. Mi viszont éppen ezeket a dolgokat dobtuk el, amikor a Katona József Színházban tartott Cosi fan tutte operabeavatón mindenki fekete pólóban játszott, díszlet nélkül. De talán pont így sikerült megragadnunk a lényegét.

D. D.: Amit mi csinálunk, az mindennek a teljes lecsupaszítása, és kutakodás a lényegig. És a lényeg egy Mozart-operánál: Mozart zenében fogalmazott gondolatai. Azért szerencsésebb, ha valaki elvárás nélkül jön operabeavatóra, mert engedi magát vezetni, gond nélkül megy bele a legtávolabbi asszociációkba, ha ez segít felderíteni a zene mondanivalóját. Aki viszont úgy jön be, hogy a Figaro házasságára érkezik, amiből kedvence a grófnő áriája, amit 30 éve hallgat Elisabeth Schwarzkopf előadásában, akkor nehéz azt mondani, hogy ezt engedd el, és csak arra figyelj, amit mi szeretnénk megmutatni neked. Nagyon nehéz – de nem lehetetlen – újra felfedeztetni valakivel egy művet, akár csak egy érzelmet, amit hosszú ideje érzünk. Sokkal egyszerűbb, ha valaki elsőre ott azt mondja: csinálj velem, amit akarsz, ha nem tetszik, úgyis kimegyek tíz perc múlva.

– Ilyen kritikus közönségük van?

K. K.: Nagyon. Azonnal visszajeleznek, elmondják a véleményüket ott, helyben.

D. D.: Látjuk rajtuk az ahaélményt, és azt is, ha lankadnak. De ott, a Katlanban nekünk sincs megállás: ha ezek a fiúk-lányok előző éjjel kettőig buliztak és hedbengeltek valami rettenet izére, akkor ott másnap bizony Mozartot is „csapatni” kell.

– Viccesnek is kell lenniük?

D. D.: Inkább derűsnek, abba sok minden belefér. „A Jóisten derűs szívet adott nekem, meg fogja bocsátani, hogy derűsen szolgálom őt” – csodálatos mondat Joseph Haydntől. Befeszülve különben is marha nehéz jól zenélni, erről a magyar zenekari szakma sokat tudna mesélni.

– Klára a mai magyar operajátszás meghatározó alakja, külföldön is sok helyen fellépett már. Művészileg mit adtak, adnak ezek az operabeavatók?

K. K.: Sokkal teherbíróbb lettem, és hangilag is fejlődtem. Dani soha nem elejétől a végéig halad egy operán, hanem, mondjuk, elénekelteti harmincszor a legnehezebb áriát, hogy megmutassa, miért is érdekes. A másik fontos dolog, hogy amikor Göttinger Pali felrakja a színpadra a jeleneteket, mindig látszólag ellentétes vagy vad instrukciót ad nekünk. Az egyik kedvencem pont a Cosi fan tuttéból Dorabella és Fiordiligi második duettje volt – elég nehéz kettős –, ami alatt Szolnoki Apollóniával gyerekjátékokat játszatott velünk: volt asztal alatti sutyorgás, aerobikozás, ugrálás. De ezekkel Palinak is az a célja, mint Daninak: kibillenteni a megszokottból és felfedeztetni velünk, amit már húsz éve ismerünk.

D. D.: Pali mindig azt mondja: bejáratokat keresünk az egyes jelenethez.

K. K.: És saját magunkhoz is. Operaénekesként végigjártam a ranglétrát: vidéken kezdtem, játszottam az Operettszínházban, majd az Operában, eljutottam külföldre sokfelé, és hajlamos voltam megfelelni a kőszínházi elvárásoknak. Abba a bizonyos 2009-es Esterházy–Haydn-előadásba viszont úgy robbantam be, mint egy Monty Python-figura, és az Éj királynője első áriájának átírt szövegével szétbombáztam a jelenetet. Pali már akkor rájött, hogy minden hülyeségre kapható vagyok, és mostanra – bár a pályám elején nem tartottak különösebben jó színésznőnek – elterjedt, hogy bármit el tudok játszani, mert nem gátolnak az elvárások.

– Klárának is meglepetés, hogy éppen mi fog történni az operabeavatón?

K. K.: Azt tudom, hogy melyik opera kerül sorra és melyik áriák lesznek, de semmi többet. Ennek a produkciónak pont az első körösség a lényege, hogy rám is az újdonság erejével hasson, amit Dani vagy Pali kér. Viszont a spontaneitás mögött komoly felkészülés van, a zenei anyagot nagyon magas szinten kell megtanulni.

D. D.: Azt szeretnénk megmutatni, hogy a zenehallgatás olyan egyszerű, örömteli játék, mint a legózás. Az elemi örömöt szeretnénk újra látni a közönségen. Ugyanazt, ami miatt Klári hétévesen fuvolázni kezdett, vagy ami miatt én hatévesen elhatároztam, hogy zeneszerző leszek. A zenészeket is mindennap emlékeztetni kellene arra: miért is kezdtek el zenélni. Miért estek örök szerelembe 6-8 éves koruk tájékán egy fadarabbal vagy egy rézcsővel. Már csak azért is, mert egy komolyzenészről sokszor nem is hiszik el, hogy tényleg élvezi, amit csinál. Az operabeavató tulajdonképpen az erre a kérdésre adott válaszokat próbálja felszínre hozni, és reméljük, hogy a válaszoktól mások is kedvet kapnak a zenetanuláshoz, vagy hogy elmenjenek egy hangversenyre.

– Operabeavatókat a legkisebbeknek is tartanak Operajátszóház címen.

D. D.: Persze, 5–9 éves gyerekeknek. Amikor Weber A bűvös vadász című művét mutattuk be nekik, úgy kezdtem, hogy na, gyerekek, ma csupa horrorral fogunk foglalkozni – az arcuk felragyogott és attól kezdve nem tudtam rosszat mondani. Váratlan és erős élmény volt, hogy a játék milyen természetesen van jelen bennük a zene kapcsán is.

K. K.: Az idősebbeknél azonban nehéz elérni, hogy bevonódjanak, hogy tevékeny résztvevői legyenek az előadásnak.

D. D.: Pedig ha egy operát, zeneművet aktívan, az élete árán megír egy zeneszerző, aztán aktívan, az élete árán eljátszik a zenész, fontos lenne, hogy legalább aktívan hallgassa a hallgató is. Lehetünk mi életünk legjobb formájában, ha valaki hallgatóként kikapcsol a „kedvenc” szavammal a homlokán: szórakoztass – akkor nincs mit tenni.

– Önöknek mi volt az első meghatározó operaélményük?

K. K.: Gyerekként lényegében kitiltottak az Operából, mert egy számomra unalmas előadáson ledobtam a lakkcipőmet az emeletről. Nagyon ambivalens, de akkor kinevettem azokat az operaénekeseket, akiket a tévében láttam, mert elidegenítően hatottak rám. Amióta az eszemet tudom, kórusban énekeltem, mégis modorosnak éreztem az egészet, és ugyanaz zavart, ami mindenkit: miért nem mondja el gyorsan az énekes, hogy mi baja, mit áriázik és óbégat és grimaszol? Nem gondoltam, hogy egyszer majd én is áriázni fogok, fura pofákat vágok teljes meggyőződéssel, és igazából villámcsapásként ért, hogy ezt szeretném csinálni. Mégpedig az első énektanárnőmnek, Schultz Katalinnak köszönhetően. Már az első énekórája revelatív volt, amikor rájöttem: a testem hangszer, amit ha jól használok, eufórikus élményt okoz.

D. D.: Az operával nehezebben barátkoztam meg, amiben édesapámnak is van némi sara, ugyanis úgy gondolta, hogy egy hétéves gyereknek jó lesz első élménynek a Parsifal. Fél óra után hangosan követeltem, hogy vigyen haza, úgyhogy nem nézhette végig a híres, Ferencsik-féle előadást. Aztán A sevillai borbéllyal némileg helyre tette a dolgot pár év múlva, bár a műfajt csak jóval később szerettem meg: épp Klárival a főszerepben láttam – bár akkor még nem ismertük egymást – a Cosi fan tuttét, ami annyira tetszett, hogy háromszor megnéztem, pedig állítólag ez Mozart legunalmasabb operája.

– Számít, hogy melyik szerzővel kezdi valaki az operával való ismerkedést?

D. D.: Az a fontos, hogy mindenki találja meg a neki való zeneszerzőt. A bátyám például világéletében wagneriánus volt és bachista. Mindenkihez más passzol.

– Kérdés, hogy megvan-e a kellő türelem a szerző vagy a mű keresgéléséhez?

K. K.: Véletlenen is múlhat. Valaki mesélte, hogy az operai élmények iskolásként hidegen hagyták, de egyszer a nagynénje megkérte: menjen el egy Figaro-előadásra helyette, mert különben elveszik az operabérlete. Az illető kelletlenül elment, és már az első felvonás is tetszett neki, de igazán a másodikban, a grófné jelenete hozta meg neki a bummélményt. Vagyis akár a sorozatos rossz élményeket is felül tudja írni egyetlen személyes, jó benyomás.

– Az opera meghalt, vagy legalábbis a végét járja – halljuk időről időre.

D. D.: A művészet, így a zeneszerzés vagy az opera sem más, mint az emberi problémák megoldási lehetőségeinek bemutatása. Amíg lesz olyan, hogy valaki el akarja csábítani a másik feleségét, addig a Figaro házassága aktuális lesz. Amíg lesz olyan, hogy valaki minden nőt meg akar szerezni, addig a Don Giovanni érdekes lesz, és amíg meglesz a feleségéért mindent feláldozó ember archetípusa, addig Monteverdi Orfeója is műsoron lesz. Amíg van probléma, addig a művészet keresni fogja a megoldást, tehát élni, létezni fog.

K. K.: Se a zene, se az opera nem tud arról, hogy haldokolna. Az embereket viszont exponenciálisan növekvő módon érik különféle ingerek, és a kitartó figyelmet igénylők sajnos háttérbe szorulnak az azonnali, gyors kielégítést ígérőkkel szemben. A zenehallgatás pedig átment egy passzív, „szórakoztass engem”-típusú időtöltésbe pusztán azért, mert „hosszú”. És hosszan ma már senki nem tud vagy nem akar figyelni.

D. D.: Aki nem lát tovább egy-két napnál, az a változást érzékeli haldoklásnak, hisz amit oly’ magabiztosan ismert, eltűnik. Miközben a művészetben pont az a csodálatos, hogy folyton változik, de ehhez türelem kell, és hit a jövőben. A változás nem jó vagy rossz, hanem van, együtt kell élnünk vele. De nem alkalmazkodni kell hozzá, hanem vagy meg kell előzni, vagy legalább vele egyszerre fordulni, nem pedig kommentálni, hogy „már megint mi történt”.

– És ha valaki nem tudja megszokni, hogy fekete trikóban, üres színpadon játszanak egy operát, mert hiányzik neki a jelmez és a díszlet?

D. D.: Ha minden lényegi megtörténik, de neki mégiscsak a szép ruhák hiányoznak, akkor az életéről is el kell gondolkoznia, hogy ez mit jelent…

K. K.: Ez részünkről nem a szép ruhák és díszletek elleni gőg, hanem az életünkben és a produkciónkban létező gazdasági realitás, miközben egy szép jelmez elképesztően segíthet egy karakter felépítésében. Ezek az elvárások azonban fura helyzeteket is szülhetnek. Például a Bohémélet Nádasdy Kálmán-féle, 1937-es rendezésébe 2004-ben álltam be az Operában, és akkor átrendeztek néhány jelenetet. Apróságokról volt szó, például a kályha elkerült a korábbi helyéről – de ez pont elég volt, hogy az emberek levelekben követeljék vissza a kályhát oda, ahol volt. Amikor 16 éve Danival elkezdtünk közösen dolgozni, nem lehetett tudni, hogy ez a „különutasság”, amit képviselünk, bárkinek bejön, vagy hogy intézményesül az operabeavatókban. Amit mi ott csinálunk, az beelőzés is, hogy hátha a nézők hozzászoknak a sallangmentes előadásokhoz. És akkor talán később sem lesz elég már csak a szép ruha és díszlet.

D. D.: Mázli, hogy a felforgató eszméim jól illeszkednek Klári vadállati kitartásához, munkabírásához. Amíg nem találkoztam vele, egy viszonylag jó tehetségű gyerek voltam, aki ügyesen ellébecolt sok helyen. Addig én is azt gondoltam: a nagy tehetség old meg mindent, tehát ezt kerestem. A gyakorlás meg csupán ellenőrző körút, hogy minden megvan még. A gyakorlás lényegét aztán Klári tanította meg nekem. De őt meg ketrecbe szorította az, hogy addig nem eresztett el egy frázist, amíg az olyan nem lett, amilyennek szerette volna. De mindig, minden körülmények közt ugyanolyan. Ez viszont nagyon sok mindenben visszafogta őt.

K. K.: Igen, mert meg akartam felelni egy bizonyos operai kánonnak. Dani viszont állandóan kérdéseket tesz fel, zeneileg is, és frissességet, életszerűséget vár tőlem, amivel már az első közös munkánknál egészen más sínre tett.

D. D.: Az általam képviselt hedonizmus jó hatással volt Klárira, mert a gyakorlása egyszer csak áttevődött a mit?-ről a hogyan?-ra. És attól kezdve nem egy dolog agyongyakorlása hajtotta, hanem a legkülönfélébb eszközök kitalálása, felhalmozása és felhasználása, annak megmutatása, hogy egy jelenetet milyen sokféleképpen lehet megoldani. Egyszóval hirtelen a valódi életre készült fel, nem egy ideálisra. Sokszor találkozunk az élet minden területén azzal a nagyon fontos problémával, hogy színvonal alatt az ideálist értik.

K. K.: Borzasztóan auditív korban élünk, és a legnagyobb veszély, hogy a hangrögzítés miatt egyes előadások kanonizálódnak. Kialakul egy kollektív auditív tudat, hogy az „ideális” előadásnak hogyan kell hangzania. Ezzel rögtön meghúztuk azt a határt, ami az eleven és az ideális – tehát nem életszerű – között van.

– Ősztől a Hatszín Teátrumban folytatódnak az operabeavatók. Beadták a derekukat?

K. K.: Van egy olyan elvárás, ami szerint ha kitalálsz valamit, ami sikeres lesz, akkor azt folyamatosan nyomnod kell. Felvetődött az is, hogy amit csinálunk, az kultúrmisszió, és az operabeavatót kötelező lenne tévében adni. Én viszont pontosan tudom, hogy ha valami, akkor a piaci alapon való létezés a férjemet biztosan nem vonzza…

D. D.: A legózás csak addig jó, amíg az ember saját maga is élvezi. Mindig az új kihívások érdekeltek, az operabeavatónál pedig annak örültem, hogy megtaláltam egy formát, ami működik, amit szeretnek. A Hatszínben kicsit visszatérünk az alapokhoz, most végre annyi lehet a nézőszám, ahányat mindig is szerettem volna, és a színpad is úgy fog kinézni, ahogy régóta szeretnénk. Igaza van Klárinak, ez a világ azt üzeni: ha valamiben sikert értél el, attól kezdve kész vagy! Te vagy mondjuk az operabeavató-ember, és tök jó neked! És nem értik, hogy miért nem jó nekem, hogy bezártak egy betontömbbe, amire felírták: operabeavató. Beszélhetek én bármit a zenéről, de addig nem értem el semmit, amíg, aki ott van, rá nem jön, hogy a nyitottság maga a forma.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés