– Gyermekszereplőként már korán kapcsolatba került az operával, mégis kisebb kitérővel került vissza a színházi életbe.

– Igen, gyerekként statisztáltam a szegedi operatagozat előadásaiban, és később rendezőasszisztens is voltam a színházban és a szabadtérin is. Már fiatalon rabul ejtett az opera. Akkor határozottan úgy éreztem, hogy én majd művészpályára fogok lépni. Még tizenévesen, a szabadtérin láttam Gregor Józsefet Kajafás szerepében a Jézus Krisztus Szupersztárban. A hangja és az elképesztően erős személyisége megfogott. Egy időben csak olyan előadásokra jártam, amiben Gregor is énekelt, így mondhatom, hogy nagy szerepe volt abban, hogy színházban szerettem volna dolgozni és operaénekes – sőt világhírű basszista – vágytam lenni. Mégis úgy hozta az élet, hogy – édesapám után – először üvegműves lettem, és csak később folytattam további tanulmányaimat. Az első színházi munkahelyem a békéscsabai teátrum volt, ahol marketingesként dolgoztam, és egy váratlan „beugrással" megkaptam Kajafás szerepét, amelyet a kommunikációs munkám mellett egy évadon keresztül énekeltem, sok vendégelőadáson, köztük a margitszigeti színpadon is. Ma már szinte vicces visszaemlékeznem arra, hogy Kajafás két kispapja az akkor még pályakezdő, ma sztárként ismert Dolhai Attila és Feke Pál volt. Marketinges pályafutásom során előbb az összevont Szegedi Nemzeti Színház és Szabadtéri Játékok marketing-ügyvezetője lettem, majd hosszú évekig Budapesten dolgoztam előbb az Operettszínházban, aztán a Magyar Állami Operaház kommunikációs, később stratégiai igazgatójaként is. Tehát sok lépcsőfokot megjártam. Mindeközben folyamatosan képeztem magam színházi irányban, teatrológiából doktori fokozatot szereztem, és a mai napig az életem része a folyamatos tanulás. Most épp végzős színházrendező hallgató vagyok, hogy a rendezői szempontok mélyébe lássak.

– Előadóként az alkotói folyamatokat is megtapasztalta. Mégsem ezen az oldalon folytatta tovább. Miért?

– Már Kajafásként beláttam, hogy nekem még sincs közöm a színpadhoz művészként. Az első két előadásnál még volt valamiféle eufórikus érzés, amire én mindig is vágytam, aztán már nem volt meg az a pluszenergia, mint amit átélek hallgatóként vagy nézőként. Ebből tudtam, hogy a másik oldalon van a helyem. Élvezni rettenetesen tudom a színházat, de amikor színpadon voltam, akkor hiányzott belőlem az a többlet, amitől a művész különbözik az iparostól.

– Hogyan lehet ezt a sokféle tapasztalatot hasznosítani a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójaként?

– Gyerekként megtanultam a teljes operarepertoárt és egy színház működését a súgó feladatától a díszítői szerepéig. Fiatal felnőtt koromtól gyakorlati tapasztalatokat szerezve ismerhettem meg a teljes magyar színházi struktúrát. Dolgozhattam prózai színházban, vidéki többtagozatú színházban, fővárosi zenés színházakban, volt kapcsolatom a független színházakkal. Életem nagy álma mégis az volt, hogy szülővárosomban, Szegeden lehessek színházi intézményvezető. Mire 2013-ban lehetőséget kaptam a Játékok vezetésére, addigra a Szegedi Szabadtérit élmény- és szakmai szinten is átfogóan megismerhettem. Statisztaként, rendezőasszisztensként, marketingesként, igazgatóhelyettesként – és nagyon fontos: rajongó nézőként is. És eljött a lehetőség: elődeim nyomán mindezt saját rendszerbe gyúrni és vízióim szerint működtetni.

– Az idei szabadtéri évad bevételei rekordot döntöttek, így mondhatjuk, hogy sikeresek voltak a saját víziók. Mik voltak ezek?

– Azt hitte mindenki, hogy blöffölünk, amikor a Háry Jánosba a francia világsztárt, Gerard Dépardieu-t hívtuk Napóleon szerepére. Hittük, hogy a Szegedi Szabadtéri van olyan rangos, mint a világ bármelyik színpada, és bármilyen világsztár elérhető számunkra. A szegedi játékok egy fontos és különleges fesztivál, ráadásul sokkal gazdagabb, mint a tipikus európai fesztiválok, amelyek jellemzően csak egy-egy műfajból merítenek. Sikereinkben meghatározó, hogy értjük és érezzük a közönség igényeit, ám az is, hogy mindemellett hittel tudtuk sugározni a nézők számára Harangozó Gyula művészeti igazgatóval közös művészeti törekvéseinket is. Szerettük volna a prózát és az operát visszahozni és megerősíteni, mert ezek nélkül nem színház a színház. A zajos, médiaérdeklődést is felkeltő sikerek eléréséhez világhírű előadóművészekre volt szükség. És abban is hiszünk, hogy nem baj, ha valaki először főként egy híres sztár miatt jön el egy opera-előadásra, ha ezek közül a nézők közül néhányan a műfaj kedvelői lesznek, akkor már sokat tettünk. Az elmúlt években Gershwin-, Kodály-, Verdi-, Puccini-műveket is tűztünk műsorra, sőt a Szabadtéri történetében először az idén Wagnert is mertünk játszani. Fontos eredmény az is, hogy több mint egy évtized után, két éve Shakespeare-mű is sikerrel szerepel műsoron.

– Pályázik a következő igazgatói ciklusra 2017-ben?

– Egyértelműen igen, pályázni fogunk Harangozó művészeti igazgatóval. A megújult, fiatal és rendkívül tehetséges és lelkes munkatársakból álló csapattal közösen elért eredményeink bizakodásra adnak okot. És ami talán még fontosabb: az elmúlt években jelentős kapcsolati hálónk alakult ki, legyen szó akár művészekről, stratégiai partnerszínházakról, a gazdasági szféráról vagy a REÖK kapcsán a képzőművészeti élet szereplőiről. Ezek a kapcsolati tőkék mostanra erősödtek meg, és ezeket érdemes lenne még lefölözni Szeged és a Szabadtéri Játékok javára. Személy szerint pedig én annak örülök, ha minél tovább tudom a szakmai tapasztalataimat kamatoztatni itt, Szegeden, legyen szó a Reök-palota működéséről vagy a Szegedi Szabadtéri Játékokról. Tele vagyunk még ötletekkel és ambíciókkal. És született szegediként lehet-e fontosabb vágyam, mint hogy kislányom is ebben a csodálatos városban tölthesse a gyerekkorát?
(x)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés