Nem akarok nagyon gusztustalankodni, de tényleg el voltam ájulva a film kameráitól. Pontosabban az egyiktől, amelyik a közelieket hozta Jonas Kaufmannról, az énekesről, és szinte meg lehetett számolni az ősz hajszálait, vagy fülében a szőrszálakat. Az már furcsább volt, hogy a totálokban mintha életlen lett volna minden, vagy talán az erős fények miatt tettek fel szűrőket, így viszont mintha két filmet vettek volna föl ugyanarról az eseményről. Olaszok, legyintenék, de a film rendezője a veterán angol Brian Large, aki nem éppen ma kezdte a szakmát, újévi koncertek, Bernstein-sorozatok vagy a réges-régi Peter Grimes, amit még a szerző, Benjamin Britten vezényelt, mind az ő nevével futottak. Öregszik.

Mindannyian öregszünk, de azért olyan városban élünk, amelynek utcáin a három tenorból kettő ma is ki van plakátozva. Domingo már elment, de Carreras még jön, nekünk a három tenor eleven emlék, és elég csábító azt mondani Jonas Kaufmannt hallgatva, hogy bezzeg ők. Ők tudták, mi a szerelem, mármint az operai, színpadi szerelem, énekelt szerelem, Puccini-melódiák. Nem mintha Jonas Kaufmann nem volna nagyon rokonszenves, nem volna szép a hangja, de mintha az előadás maga nem volna kellően felfűtve. Vagy csak rossz a szerkesztés, mire az énekes kissé belemelegedne, jön egy újabb zenekari betét a mérsékelten tehetséges Jochen Rieder vezényletével. Van néhány fantasztikus zenész a Scala zenekarában, az első fuvolista mindenképpen az, mégis folyton megakadunk.

Egy gálakoncert, vagy akár egy Puccini-koncert persze mindig ilyen, kicsit énekelnek, kicsit játszik a zenekar, de most mintha az arányok nem lennének rendben. Mintha maguk a film készítői is tisztában volnának vele, hogy a zenekari részleteket hallgatni nem feltétlenül nagy szórakozás, így Kaufmann Puccinivel kapcsolatos gondolatait rámondja a Preludio sinfonico címet viselő korai darabra. Nem nagyon eredeti gondolatok, de a hozzámutatott filmek közül nem is láttam mindet: Puccini vadászik, legyintget a háza udvarán, zongorázik.

Közben szeretném Jonas Kaufmannt is komolyan venni, hogy neki ez szívügye, meg be akarja mutatni a mestert, haladunk is időrendben, de a Bohémélet úgy, ahogy van, kimarad, a Triptichont csak az Angelica nővér közjátéka képviseli, pedig meghallgattam volna egy Rinuccio-áriát örömmel.

Szívesen hallgatok bármit, csak az odaadást nem érzem. Nyilván nagy a nyomás, egy német a Scalában, úri közönség, filmfelvétel, de a játék túlságosan is biztonsági, jó koncert, de annyira talán mégsem, hogy moziba menjünk érte. Először a Nyugat lánya kevésbé ismert áriájánál érzem, hogy valami megmozdult, ez most ott van. Végül Nessun dorma, ahogy kell, ráadások és már nemcsak Puccini, hanem az elfeledett Licinio Reficétől az Ombra di nube meg a Giglinek írt Non ti scordar di me. Aztán egy végső-végső összegzés, újra a Nessun dorma, és megtörténik a valószínűtlen: Kaufmann elkeveredik benne, elrontja a szöveget. Visszatalál, nem is az a baj, hanem hogy a nem várt pillanattól hirtelen megelevenedik az előadás, minden lesz benne, pánik, nevetés, hideg veríték és kihagyó szívverés. Minden, amit csak az opera tud. Most kellene elkezdeni. Ehelyett most hagyják abba.

Jonas Kaufmann: Egy este Puccinivel
Forgalmazza a Pannonia Entertainment

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés