– Bryn Terfel walesi basszbariton nemrég felidézett nekem egy történetet: a bécsi Staatsoperben valaki fejbe dobta egy doboz keksszel, ön pedig mosolyogva fogadta az ajándékot, mert az a kedvenc édessége.

– Ó igen, emlékszem! Néha nem csak a virágok repkednek az operaházakban...

– Ez volt a legváratlanabb dolog, ami önnel a színpadon történt?

– Nem egészen. Egyszer például­ szerepeltem Gian Carlo ­Menotti Amelia bálba megy című operájában. Én a házas címszereplő szeretőjét játszottam, a szerepem szerint az erkélyen át, lepedőkből font kötélhágcsón kellett elmenekülnöm a dühös férj előtt. Csakhogy a díszletezők idő előtt kezdték átalakítani a színpadot, és miközben ott csüngtem az erkélykorláton, velem együtt gurították kifelé a kérdéses díszletelemet. Leugrani lehetőségem sem volt, sőt éreztem, hogy a karjaim­ már nem bírják sokáig, és le fogok zuhanni. Mit tehettem volna? Elkezdtem kiabálni: szedjetek le innen! Szedjetek le!

– Színészként is meg kellett változnia, amikor a tenorrepertoárról áttért a baritonszere­pekre?

– Tapasztalataim szerint a baritonkarakterek jelentős hányada a tenoroknál idősebb férfi. Mondhatjuk úgy is: fiúk helyett apákat kezdtem játszani, ami tulajdonképpen logikus. Mondhatni nem is került túl nagy erőfeszítésembe, hiszen fizikailag valóban öregszem. Nagyon okosan van ez kitalálva, na. Sokszor még öregebbé maszkíroztak.

– Ha egy napra basszus lehetne, melyik szerepre csapna le gyorsan?

– Nos, van egy borzasztóan hosszú és nehéz basszbariton szerep, amire nagyon szívesen pályáznék: Wotan Wagner Ring-tetralógiájából. Igaz, egy nap nem volna rá elég, mert három teljes operát ölel fel, komoly felkészülést igényel. Iszonyú kemény munka. De például Hans Sachs A nürnbergi mesterdalnokokból, esetleg a bolygó hollandi is csábító szerep. Igaz, nem tudom, megvolna-e az időm és türelmem ahhoz, hogy valamelyiket is megfelelően megtanuljam.

– Művészeti igazgatóként mit keres egy operaénekesben?

– Ugyanazt, amit az Operalia nevű operaversenyemen induló versenyzőkben is: látnom kell a hangi lehetőségeiket, a személyiségüket és a színészi képességeiket. Nem minden a hang: minden egyébnek is rendben kell lennie.

– Vannak általános trendek? Változtak az elvárások az utóbbi három évtizedben?

– A közösség egy ideje az operaházak többségében több nyelven feliratozva nézheti az előadásokat, ezért sokkal jobban érti, mi történik a színpadon. Emiatt az operaénekeseknek jobb, hitelesebb színészekké kellett válniuk.

– Augusztus 31-én ön nyitja meg az impozáns dubaji operaházat. Milyen közönségre számít?

– A nézők az utóbbi időben számtalan remek koncertet és előadást láthatott az emírségekben, úgyhogy szerintem a közönség megérett az új operaházra. Egyelőre nem tudom, pontosan hogyan áll majd össze a dubaji műsorom: a Budapesten is vezénylő Eugene Kohn dirigál majd ott is, úgyhogy hamarosan megbeszéljük, mit énekeljek.

– Mi volt a legfurcsább hely, ahol valaha is fellépett?

– Dubajtól nem is olyan messze, Abu-Dzabiban, szó szerint a sivatag közepén. Vigyáznunk kellett éneklés közben, hogy a szél ne fújja tele homokkal a szemünket-szánkat...

– Joyce DiDonato azt mondta a budapesti koncertjén: még sosem hallott közönséget úgy tapsolni, mint a magyart. Külön szavunk is van a lassú, ütemes, hangos tapsra: vastaps. Tényleg másként tapsol egy-egy ország közönsége?

– Ez pontosan így van, sőt: olykor még az egyes városok között is akad különbség! Vegyük Sevillát, megmutatom: hármas ritmusban, triolázva tapsolnak, így. Maguk, magyarok lassan, kimérten kezdenek, azután begyorsítanak, és valóságos hangorkán alakul ki! A magyar közönség roppant lelkes, jó előtte énekelni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés