Hogy miben áll Levine különlegessége? Aligha abban, hogy új utakat nyitott volna bármely zenei korszak vagy stílus interpretáció-történetében: muzsikálását általában konzervatívként jellemzik, sőt egyenesen a Karajan-iskolához sorolják (az osztrák maestro valóban ott bábáskodott a fiatal amerikai pályakezdésénél). Az általános vélekedés szerint, miként Karajan, úgy Levine számára is a szép zenekari hangzás áll mindenekfelett; s aki hallotta valaha akár koncertjét, akár opera-előadását, aligha szabadulhatott attól a hatástól, amit a  Levine-hangzás váltott ki belőle - elsősorban Wagner és Richard Strauss műveiben tud lefegyverezőn hatni ez a speciális sound. Akadnak persze, akik ezt a fajta közelítésmódot felületességnek  bélyegzik; az azonban aligha vitatható, hogy létrehozása elmélyült műhelymunkát feltételez. „...Levine csodákat művelt a rakoncátlan zenekarral, amely sosem tartozott a Met dicsőségei közé" - írja róla az elismerő szavakat nem sűrűn osztogató Norman Lebrecht népszerű bulvárkönyvében (Maestro! A karmestermítosz) - s ez nem csupán Levine tehetségének legfontosabb vonására, zenekarnevelő tevékenységére világít rá, de arra is, amiben valóban csaknem egyedülálló a lökhajtásos karmesterek korában: hogy sosem hagyta ott a zenekari árkot a pódiumért.

Életrajzába pillantva meg kell állapítanunk, hogy ez kezdetben cseppet sem volt egyértelmű: pályakezdőként Levine Széll György asszisztense volt Clevelandben, majd csakhamar vezényelte a Philadelphiai és a Chicagói Szimfonikusokat is (az utóbbit Kertész István helyett, beugrással). Minden készen állt tehát, hogy ígéretesen induló karrierjét koncertkarmesterként építse fel, aki generációjának legjobbjaihoz hasonlóan alkalmanként vállal csak egy-egy operaprodukciót a négy-öt legfontosabb ház vagy fesztivál valamelyikében. 1971. június 5-én sor került azonban sorsdöntő debütálására a Metropolitan Opera falai között: a Toscát dirigálta Grace Bumbry, Franco Corelli és Peter Glossop főszereplésével egy matiné-előadáson. Feltűnést kelthet-e egy mégoly erős karmester -egyéniség a sztárszereposztás árnyékában? A jelek szerint igen: a Dallas Texas Time Herald New Yorkba delegált tudósítója, bizonyos Speight Jenkins mindenesetre nagy karriert jósolt kritikájában a fiatal karmesternek,  kiemelve,  hogy  jóvoltából  Puccini  partitúrájának  ismeretlen zenekari részletei tárultak fel, valamint olyan drámaiság sugárzott az előadásból, ami szokatlan a Met zenekari árkában.

A kritika mellett az éppen vezetőváltás előtt álló met vezérkara is felkapja a fejét - a huszonkét éven át regnáló igazgató, Rudolf Bing 5000 este a Metropolitanben című könyvében szentel egy félmondatot a fiatal tehetségnek: „Anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is alábecsülném új énekeseink jelentőségét (...), őszintén meg kell mondanom, hogy későbbi éveimben jelentősebbek voltak a karmesterek debütálásai. Karajanon és Bernsteinen kívül vonatkozik ez... két egészen fiatal amerikaira, Christopher Keene-re és James Levine-re, aki új életre keltette a Luisa Millert..." Az utolsó megjegyzés már Levine Met-beli karrierjének üstökösként felívelő voltára világít rá: fél évvel sikeres debütálása után máris premiert vezényel, és Rafael  Kubelík rövid életű főzeneigazgatói kísérlete után 1976-tól ő veszi át a ház zenei irányítását.

Ettől kezdve neve elválaszthatatlanná válik New York első számú dalszínházáétól, s noha néhányszor megkísértette a továbblépés lehetősége (leginkább Karajan halála után, amikor megüresedett a Berlini Filharmonikusok teljes embert kívánó vezetői széke), végül mindig a metben maradt; operát ezen kívül csak Bayreuthban és Salzburgban vezényelt, zenekarok vezetését (így a Müncheni Filharmonikusokét  vagy  a  Bostoni  szimfonikusokét) pedig csupán félállásban vállalta. „Big Jim" több súlyos betegségen túlesve is fáradhatatlanul dolgozik, amikor egészsége engedi: hosszabb - két éves - kényszerű kihagyás után most a Falstaff vezénylésével tér vissza szeretett színházába, ahol idén két másik produkciót is vállalt. Nagy örömünkre mi is részesei lehetünk az újbóli találkozásnak - immár nem csak a rádió, de a müpában a HD-technológia segítségével a mozivászon jóvoltából is.

A ház urai New York-ban

Akárhány nagy karmester-egyéniség fordult is meg a Metropolitan régi és új épületének falai között, James Levine érkezése előtt mégis elsősorban a főigazgatók személye határozta meg a ház korszakait. Giulio Gatti-Casazza, Edward Johnson vagy Rudolf Bing mellett még egy Gustav Mahler vagy Arturo Toscanini is csak ideig-óráig ragadhatta magához a vezető szerepet - az erős kezű igazgatókkal való konfliktusok, vagy éppen az egymással szembeni intrikák hamar távozásra késztették őket. A Levine-korszak ebben is változást hozott: különböző pozíciókban (vezető karmesterként, főzeneigazgatóként, művészeti igazgatóként) több vezetői csapattal is dolgozott már együtt, de művészeti kérdésekben megkérdőjelezhetetlen maradt döntő szerepe. Az elmúlt négy évtizedben többször érte az a vád, hogy más jelentős karmester nem juthatott szóhoz mellette a Met zenekari árkában. Ha ez kezdetben igaznak is tűnhetett, az elmúlt évek, egészen pontosan Peter Gelb igazgatósága ebben is változást hoztak: Lorin Maazel, Sir Simon Rattle, Esa-Pekka Salonen, William Christie vagy Riccardo Muti meghívása egy-egy produkcióra feltétlenül színesítette a Met zenei palettáját.