– Hogyan emlékszik, bemutatkozása nagy sikert aratott?

– Nos, nem mondanám. Komolyan megfordult a fejemen, hogy nincs jövőm a szakmában. Haydn A patikus című művét próbáltuk egy alkoholproblémákkal küszködő csembalóművésszel. Az észak-mexikói énekesek akcentusát utánozva kiabált fel a színpadra, ami egyébként tényleg mókás tud lenni, pont olyan, mint az amerikai filmekben. A próbákon jókat is nevettünk, csakhogy ő a premierre tök részegen érkezett, és rákezdett hangosan poénkodni. Néhány zenész kivitte, úgyhogy az egyébként zongorista asszisztensem ült be a helyére. Ez persze kizökkentett és hibáztam. Hetekig depressziós voltam.

– Jó ideje az operavilág élvonalában van. Hogyan változott a közeg karrierének indulása óta?

– Ma minden borzasztóan más. Azelőtt a közönség a füleivel nézett. Ha egy este hallott egy igazán jó énekest, azt mondta: ez egy emlékezetes előadás volt.

Manapság mindenki a szemével fülel: az a lényeg, hogy minél több fiatal, jóképű és csinos énekest lásson, még ha a hangjuk nem is áll készen a feladatra. Persze, Cso-cso-szán tizenöt éves volt, a Traviata Violettája tizenkilenc, Afredo huszonegy. Nagy ritkán találni olyan huszonegy évest, aki képes egy közepes Alfredót énekelni. De egy huszonegy éves, jó Cso-cso-szán? Kizárt.

Ennek ellenére tendencia, hogy a hang másodlagos, és ez tragikus.

– Fontosabbak ma a versenyek, mint, mondjuk húsz esztendeje?

– Egyértelműen. A versenyek alapvetően jók: segítenek felmérni, hol tartunk a kortársainkhoz képest. Manapság viszont 18 és 25 közötti énekesek versengnek egymás ellen – el tudja képzelni a különbséget a két korosztály érettsége, technikai tudása között? Úgy kellene lennie, mint a futballban, korcsoportokra bontva: U21, U20, U19 és így tovább, a szeniorokat pedig külön indítanám. A dramatikus hangfajok eleve később érnek. Caruso azt mondta: a hang harmincöt éves kortól kezd éretté válni. Úgy gondolom, negyvenöt éves korunk körül érünk pályánk csúcsára, s hogy meddig maradunk ott, az sok tekintetben rajtunk is múlik. Mostanában a fiatal énekesek azelőtt pusztítják el a hangjukat, hogy az akár csak elkezdene érni.

– Nem gondolja, hogy ebben a magazinok és a közösségi média által sugallt szépségideál is ludas?

– De. Értem én, hogy egy harminchárom éves énekesnőről nehezen hihető, hogy ő a tizenhat éves Manon. De hiába van valakinek jó hangi adottsága, egy ilyen szerephez szüksége van tapasztalatra és érettségre is. Ezt meg kellene érteniük az operavilág döntéshozóinak is, de nem akarják. Pedig ezzel nemcsak az énekesek hangját, de a hagyományokat is elpusztítják.

– Borúlátó az opera jövőjével kapcsolatban?

– Inkább azt mondanám, átrendeződnek az erőviszonyok. Ázsiában most fedezik fel maguknak a műfajt: csodálatos operaházakat építenek, és egyre több a rajongó. A fiatal művészek számára itt nyílnak új utak. Eközben az olyan, nagy tradíciókkal rendelkező országokban, mint Olaszország vagy Spanyolország, évek óta hanyatlás figyelhető meg. Ami érthető, hiszen a gazdasági válság elsőként a művészeteket, a szórakozást sújtotta. Ezek közül pedig az opera reagált a legérzékenyebben, hiszen ez a legdrágább műfaj mind közül.

Az operaházak összevonása, a zenészek, énekesek szélnek eresztése kegyetlenség.

Akár azt is kérdezhetném: miért nem zárjátok be a konzervatóriumokat, ha úgysem lesz munkájuk azoknak, akik azokban tanulnak?

– Nekem mondja? Volt, hogy órákat álltam sorba állójegyért...

– Na, látja, akkora krízis azért nincs. Lehet, hogy azért mondogatják az okosok, hogy válság van, mert nem akarnak több pénzt fektetni az operaházakba.

– Önt mi vonzotta az operaénekesi szakmában?

– Nem azért lettem énekes, mert az akartam lenni, hanem mert egyszer csak rájöttem, nekem ez a hivatásom. Mindig is félénk voltam. Ez olyasvalami, ami nem változik, de túl lehet lépni rajta. Kiskoromban nem szívesen beszélgettem az emberekkel, és ezen az sem javított sokat, hogy katolikus fiúiskolába írattak, ahol csupa férfi vett körül.

Tizenhét-tizennyolc éves koromra szinte tartottam a nőktől. Az egyetlen dolog, ami egyensúlyban tartotta a személyiségemet, az éneklés volt. Ha énekelek, magabiztosabbnak érzem magam.

Számomra ez a kommunikáció legegyszerűbb módja.

– Régóta jelentős jótékonysági tevékenységet végez tragikusan elhunyt fia, Eduardo nevét viselő alapítványával. Mesélne kicsit bővebben erről a csodálatos munkáról?

– Mi adhat reményt?

– Az opera a show-k show-ja. Semmilyen más alkotás nem vonultat fel ennyi kiváló szakembert egyszerre. A nézőknek meg kell érteniük, miért olyan költséges műfaj ez: az énekesek, zenészek, a karmester mellett a rendező, a kórus, a jelmez- és díszlettervező, a világosító és még egy sor hozzáértő dolgozik a produkció sikerén. Olcsó opera nem létezik. De éppen ettől olyan vonzó a műfaj. Bécsben a jegyek 98 százalékát értékesítik, pedig évi háromszáznál is több előadása van a Staatsopernek. Kétezer-kétszáz néző előadásonként, el tudja képzelni, az hány ember évente?

– Fiunk, Eduardo egy orvosi műhiba következtében súlyos agykárosodást szenvedett, és alig hétesztendős korában meghalt. Az alapítványt az ő emlékére hoztuk létre feleségemmel és barátainkkal tizenhat éve. Eduardo boldog kisfiú volt, mert szeretetet és törődést kaphatott. Miért? Mert a család együttműködése lehetővé tette ezt – és persze meg tudtuk fizetni a kezeléseket. Mexikó legszegényebb részein járva viszont azt tapasztaltuk, hogy a sérült gyerekek gyakran csak ülnek tehetetlenül a földön reggeltől estig. Nincs pénz a fejlesztésükre, nincs, aki foglalkozzon velük. Ha el is juthatnak egy távoli intézménybe kezelésre, az anyjuknak követiük kell őket a városba, és ott próbál munkát keresni. Ezek az anyák többnyire mosogatásból, takarításból élnek, nem tudnak rendes albérletet fenntartani, emiatt a többi gyerek nagyszülőkhöz, rokonokhoz kerül, s az is előfordul, hogy az apa lelép. A családok széthullása ellen küzdünk azzal, hogy a szakembereket visszük házhoz, hogy megtanítsák a hozzátartozóknak a sérült gyerekek gondozását.

– Családjával régóta Bécsben él. Könnyű volt az európai élethez alkalmazkodni?

– Bécsben megőriztem a mexikói identitásom, ugyanakkor megtaláltam a módját, hogy beilleszkedjek a közösségbe. Mi, mexikóiak sokat tanulhatunk az észak-európai fegyelmezettségből. A latin-amerikai művészekkel könnyű jól kijönni, közlékenyek, közvetlenek. De szükségünk van a korlátokra, meg kell tanulniuk mások szabályait tisztelni. A mi kultúránk az egyénre épül, nem a közösségre. Ez a legnagyobb különbség. Miért észak-európaiak a világ legjobb zenekarai? Miért olyan sikeres a német futball-válogatott, amelyik az én szememnek rondán játszik? Mert csapatban gondolkodik. Mi, latin-amerikaiak individualisták vagyunk.

Önöknél, magyaroknál ez valószínűleg épp fordítva van: talán lehetnének egy kicsit önállóbbak.

De persze ennek is megvan a történelmi magyarázata. A rugalmasság, az improvizáció mindenesetre nemcsak az operában, de az életben is fontos.

– Azért, gondolom, akad olyan helyzet, amelyen már a rugalmasság sem segít...

– Hajaj! Mexikóban énekeltem például egy Toscát, kubai címszereplővel. A mexikói fül számára a kubai akcentus nagyon vicces, selyp, elhagyják a szó vész sz-eket például. Miután Tosca leszúrja Scarpiát, felkiált: és ettől rettegett egész Róma!

Amikor szegény kubai szoprán elmondta ezt azzal a szörnyű akcentusával, a házban kitört a röhögés. Az emberek a térdüket csapkodták: nahát, nem is tudtuk, hogy Tosca kubai volt!

Vagy volt például olyan eset is, amikor amiatt kellett leállnia rövid időre az előadásnak, mert a partneremnek elfelejtettek szólni, hogy a főpróba óta megváltoztatták a díszletajtó nyílási irányát. Ő olyan erősen rángatta az ellenkező irányba, hogy az ajtó tokostul kiszakadt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés