Gyermekkorom kedvence, a Mézga családcímű halhatatlan rajzfilm első sorozatának 6. részében (Alfa-beat-a) Mézga Kriszta együttesének bemutatóját követően fordulnak Máris szomszédhoz a kérdéssel: „Nos, hogy tetszett?” Ő így felelt: „Most, hogy hetedszer kellett végighallgatnom ezt a zenei inzultust, úgy érzem, sikerült megértenem az újfajta tánczene lényegét, és bennem egy különleges új táncforma kezd kialakulni: a vitus.”

Galgóczy Judit Trubadúrjának színpadi inzultusát ehhez nem kell hétszer megnézni, bőven elegendő egyszer is. Ismétlem: Galgóczy Trubadúrja, nem Verdié — ezt hangsúlyozni kell, mert a rendezőnő olvasatában Guttiérez és Cammarano, de legfőképpen Verdi művének történetéből, szelleméből nem maradt semmi. Hogy pont ehhez az „olvasathoz”, vagy valami hasonlóhoz előbb-utóbb szerencsénk lesz, az várható volt, miután bejelentették, hogy a színház új Trubadúrra készül. Hiszen az elmúlt húsz évben talán épp a Trubadúr volt Verdinek az a műve, amely legjobban megmozgatta a mindenre képes rendezők fantáziáját.

A sort Szabó István nyitotta, aki a bécsi Staatsoperben, a jugoszláv háború élményétől sokkolva, egy szétrombolt város házának konyhájában egy hokedlire ültette Agnes BaltsaAzucenáját. A későbbi brüsszeli Trubadúrt kétszer néztem végig a tv-ben, és még így se jöttem rá, hol és kik játsszák a jól ismert cselekményt. Bregenzben aztán vaskohót, Salzburgban képtárat láttunk, ez utóbbiban Anna Netrebko egyenruhás teremőr volt, nem sokkal azután, hogy Berlinben még Velasquezbe oltott Barbie babaként tündökölt. Münchenben egyenesen a Max-Joseph Platzról szerződtettek biodíszletet egy lottyadt ülepű hajléktalan asszony személyében, szétrombolni a börtönkép poézisét. A legbátrabb a freiburgi opera rendezője volt, aki már úgy találta, hogy Verdi rossz sorrendbe állította a felvonásokat, ezért ő fogta magát és felcserélve játszatta azokat. (!)

A megkínzott és elgyötört Trubadúr most Budapestre érkezett: az elmegyógyintézetbe. Hogy miért pont oda, alig hiszem, hogy van ember, aki meg tudná magyarázni. Ennek az elmegyógyintézetnek lakója szegény Leonóra, kényszerzubbonyba csomagolt ápoltja, de elegáns ruhája ellenére, mintha csak egy partyról érkezne, maga Azucena is. Luna gróf kívülről látszik jönni, de később úgy tűnik fel, mintha ennek a kórházzal kevert kaszárnyának parancsnoka is lenne egyben. Ines és Ferrando jelen van mindenütt, függetlenül attól, hogy ezt a helyszín vagy a cselekmény indokolná. Egyik gyakran miniszoknyában, másik gyakran, de nem mindig, tolókocsiban. Mellettük sok kommandós, betegek ágyban és ketrecben, betegápolók, és sok fehér öltönyös, könyvet szorongató űrzombi, talpig fekete fátyolba burkolva, akik hol megjelennek, hol eltűnnek, bolyonganak a színpadon, időnként a földre dőlnek sorban, egymás után, végül kihemperegnek a színről. Azucena később gyönyörű bundát is ölt, abban keresi elveszettnek hitt gyermekét, hogy aztán operaszínpadon ritkán látható gusztustalan módon legyen a kórház lakói erőszakos és perverz játékainak áldozata. Egyszóval: tébolyda valóban.

Aki nem látta a darabot, csak olvas róla, az is, de a néző biztosan felteszi a kérdést: miért? Miért ezt, miért így? Válasz nincs. Csak. Mert ez volt a rendezőnő olvasata A trubadúrról, meg akármilyen korok társadalmi problémáiról. Hogy ennek egyébként semmi köze, se konkrétan, se elvontan, se eszmeileg, se zeneileg Verdi talán legnépszerűbb remekéhez, azzal nem törődött senki. Pedig valakinek kötelessége lett volna, hiszen a rendezés már tavalyi miskolci előbemutatója után is elég nagy vihart kavart. Nem jutott senkinek eszébe az illetékesek közül, hogy azt mondja: ezt nem! Ezt így nem! Ezért hát én mondom, és az előadások utáni reakciók alapján nem csak a magam nevében: ELÉG!

Már a miskolci rendezés ismeretében hívták meg Manrico szerepére Stuart Neillt, aki nem az utóbbi egy évben hízott meg, és lett közismert arról, hogy alkatilag kevéssé felel meg a rendezői színház követelményeinek. (Pedig milyen élmény lehetett volna fekete fátyolos cilinderben látni, asztalra szökkenni a maga kb. 200 kilójával, vagy megnézni, amint a finálében percekig énekelve tartja kézben a szintén hosszan éneklő Létai Kiss Gabriellát. És közben elgondolkodhattunk volna, hogy milyen is lett volna, ha 1969-ben Simándy József ugyanígy kapja fel Dobránszky Zsuzsát….)

Viszont Neill nemzetközi klasszis, akinek fellépésért sokan jegyet váltottak, és maradtak végül hoppon vele. Már a miskolci előadás képeinek ismeretében láttam fellépését Radames szerepében, és mit tagadjam, bennem is támadt némi kétség, hogyan fog illeszkedni ebbe a rendezési rémálomba, de hogy ne lehessenek sokáig kétségeim, Neill neve minden kommentár nélkül eltűnt a színlapról. Ami ebben az esetben súlyos anyagi vonzatokkal járhat, hiszen szerződésétől bizonyára nem önszántából állt el és minden bizonnyal nem kártérítés nélkül. Egy ilyen szerződésbontás a színháznak olyan anyagi veszteséget jelenthet, amelynek szintén felelőse kellene, hogy legyen, aki megmagyarázza, miért preferálták EZT a rendezést az énekes sztár ellenében, akár brutális anyagi veszteség árán is. Kérdések, újabb kérdések…

Ami nem kérdés, az az előadás szolid szakmai színvonala zenei értelemben. Medveczky Ádám a darab régi specialistája, már az 1982-es felújítás óta számtalan estén ragadta magával a közönséget kiválóbbnál kiválóbb énekesekkel. A bevezető három rövid dobszóló utáni első akkord, amelyben a hangszeresek úgy szólaltak meg, mintha névsorolvasást tartanának, az Azucena-Manrico kettősben színpad és árok szétcsúszása jelezte, hogy lett volna még mit próbálni, csiszolni, de összességében Medveczky régi élénk tempóira emlékeztetve, feszesen, szenvedéllyel, énekeseit mindig alkalmazkodva kísérte. Zenei választásai azonban nem voltak következetesek: ha kinyitotta kétstrófásra Leonóra első áriájának cabalettáját és a Strettát — szegény Manrico, elég azt egyszer is jól elénekelni —, miért hagyták ki egy az egyben Leonóra csodálatos „Di te, di te” áriáját a IV. felvonásban, és miért énekli Luna gróf csak egyszer a „Per me ora fatale”-t?

Ami a szólistákat illeti, mindenki a tőle általában már megszokott színvonalat hozta, ami elég a Trubadúr korrekt megvalósításához, de kevés egy igazán nagy és emlékezetes előadásához. Általában szokták mondani, és tulajdonképpen minden nagy operára igaz, hogy három vagy négy egyformán nagy énekes nélkül ideális produkcióról szó se lehet. Ám ez az állítás talán egyetlen operára se érvényes annyira, mint a Trubadúrra. Nem véletlen, hogy ritkán játsszák világszerte, és még a legnagyobb operaházak előadásaiban is több a kényszerű kompromisszum, mint a valóban lelkesítő momentum, ami pedig a darab előadásának jövőjét illeti, nyugodtan kimondhatjuk, hogy napjai (évei) meg vannak számlálva.

A felújítás valamennyi énekese elmarad szerepének hangi követelményeitől, aminek következtében létrejön egy olyan előadás, amelyben senki sincs valóban a helyén. Kálmándy Mihály egysíkú, tompa hangon énekel, ezúttal nem volumenproblémákkal, hanem az éneklés plaszticitását nélkülözve. A magas hangoknak ez a fajta — elnézést, de nem tudok jobb szót találni rá — bömbölő megszólaltatása nem is hasonlít a Verdi legszebb dallamait éneklő baritonhős kantilénájához. Játékából sokat levon, hogy nem ismeri Nádasdy Kálmánutasítását, amelyről Osváth Júlia beszélt oly érzékletesen híres portréfilmjében: „nyisd ki a szemed!” A minden szituációban szinte világtalanul bolyongó Luna gróf expresszivitásából kevés marad, a kotta korrekt megszólaltatásán túl.

Létay Kiss Gabriella, a színház Verdi-szopránjának kinevezett Leonórája, hasonló korrektséggel leénekli szólamát, de valódi piano-kultúra nélkül, dinamikában mezzoforte és fortissimo között mozogva, egysíkúan. Magas hangjai sokat javultak színben is, volumenben is, sajnos középen maradt, ami mindig is volt: a fátyolba burkolt gombóc. Őszinte és átélt játékán sokat ront a feltehetőleg hangképzésével összefüggő mimika, amely közelről nézve nem a legesztétikusabb látvány.

Komlósi Ildikó Azucenájában minden korábbi szerepénél erősebben érződik a szerep és a hanganyag közti diszkrepancia. Ez az abszolút világos, a felső regiszterben teljesen szopránként működő orgánum, amely ráadásul több részben is felfelé disztonált, igencsak eltér attól a sűrű, súlyos olasz mezzótól, amelyet a szerepben megszoktunk. Különösen a mély regiszterben vannak hiányosságok, pl. az elbeszélés záró részében, ahol valóban a pokol legmélyebb bugyrából megszólaló hangon kellene érzékeltetni a monomániás cigányasszony fájdalmát. Pechjére ez a rendezés a hangi hiányosság leplezésében nincs segítségére egyáltalán, a roppant elegáns estélyi ruha, az ahhoz passzoló bunda, a szereptől gyakran idegen, inkább hiszteroid, mint félőrült gesztusok és arcjáték szokatlan képet rajzol Azucénáról. Amit csinál, most is magas színvonalú, profi produkció, de hogy ezt valaki elfogadja, esetleg még szereti is ebben a szerepben, nagyrészt ízlés kérdése. Eboli és különösen Amneris szerepében Komlósi Ildikó még számomra is többször varázslatot tudott teremteni, most számos jól megoldott résztől eltekintve ez a varázslat elmaradt.

Kamen Chanev ugrott be a leváltott Stuart Neill helyébe, megjavítva tavalyi Manricójának színvonalát, de nem érve el nemrég hallott Kalafjáét. Manrico az övénél erőteljesebb, minden oktávban azonos erővel, fénnyel, súllyal szóló olasz tenorhangot kíván. Röviden: olyan hangot, amilyen ma már az egész világon nincs, vagy alig. Chanev jól énekelt most is, biztos technikával, remek magasságokkal, mindig artikuláltan, plasztikusan, sohasem ordítva. Sajnos a Stretta C-jét „túltartotta”, így az kis gikszerbe csúszott. Tulajdonképpen a volumenre se lehetett semmi panasz, csak éppen a középfekvés súlya és vastagsága hiányzott. Ennek ellenére személyében a színház most is nemzetközi szintű Manricót tudott közönségének prezentálni.

Palerdi András Ferrando elbeszélését nem először énekelte igen jól, sokkal jobban, mint ahogy Fülöp király vagy Zakariás szerepét szokta. Ines hálátlan szerepében a színház most is bizton számíthatott Markovics Erika már sokszor látott közreműködésére.

Külön kell szólni az énekkarról, amely ebben a produkcióban nem egyszerűen közreműködő, hanem igazi főszereplő, énekben és játékban egyaránt. Már a kezdés előtt 20 perccel megkezdik feladatukat, az előcsarnokban sétálgatnak, majd a nézőtéren át ideiglenes hídon érkeznek a színpadra, hogy ott egy közelebbről meg nem határozott színházi fogadáson vegyenek részt. Ha a Traviatát játszották volna, és beperdül Violetta hirtelen, hogy „Flora, amici, la notte che resta”, még értettem volna is. Így nem. Mindegy. A kórus minden szempontból remekelt. Éneküket hallgatva minden alkalommal megcsodálom a gyönyörű, homogén hangzást, most láthattam, milyen differenciáltan teljesítették a rendezés által rájuk rótt játékfeladatokat is. Bámulatos az a lelkesedés, együttműködő szándék, művészi alázat, amellyel a produkció sikerét szolgálták. Köszönet és elismerés nekik egyrészt, amit megtettek, és őszinte részvétem mindazért, amit meg KELLETT tenniük.

És nekünk, nézőknek, nyilvánít valaki részvétet azért, amit elszenvedtünk? Nem csak most, hanem folyamatosan, már évek óta, ahogy tanúi vagyunk a Verdi-repertoár lemészárlásának. Egy alaposan félrerendezett, részleteiben súlyosan problémás, de még nézhető Nabucco ésAida után idén egy borzalmas Otello és még borzalmasabb Trubadúr következett.

Mi vár még ránk? Szeptemberben a Traviata. Előérzeteim rosszak, igen rosszak.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.