2016. március 3/17.
Magyar Állami Operaház

Kárpáti Aurél, a XX. század első felének jeles színikritikusa írta: „Különös épület a színház. Egyik végén van a pénztár, másikon a színpad. Ezt akár jelképnek vehetjük. Üzlettel kezdődik és művészettel végződik, ami nem is a legrosszabb eset.” M. Tóth Géza, az operaházi Ring-ciklus rendezője olvashatta Kárpáti vonatkozó mondatait, az Első este, azaz A walkür az üzlettel kezdődik. Majdnem ugyanott, ahol A Rajna kincse végződött. Emlékszünk, akkor a sellőlányok kincset sirató dallamára kisebbfajta tömeg rohanta meg a színpadot, bevásárlókocsit tolva maga előtt, immár tárgyiasítva a rendező vetítésével már hosszú percekkel korábban megjövendölt fogyasztói társadalmat.

Nos, A walkür szinte ugyaninnen indított – bevásárlókocsik nélkül. A vetített háttér szinte ugyanaz maradt, a pultok között az elárvult Siegmund téblábol, némi hajléktalan-utánérzéssel, a bőrtáskájából kilógó gitár a csehovi puska mintájára a felvonásvégi Tavaszi dalt volt hivatott kísérni. Richard Wagner szerencsére nem hagyott sok időt a „bevásárlásra”, így hősünk nemsoká megérkezett korunk kőbunkója, Hunding trendi hajlékába, lerogyva a méretes franciaágyra, persze a „tűzhely mellé”. A bevásárlóközpont-feeling még sokáig kísért, s nemcsak a vetítésen keresztül, ugyanis hamarosan megérkezik Sieglinde is, undormányos plázacicának öltözve, mintha ő is egyenesen a Tescóból tipegne haza gusztustalan szatyraival. (Elképzelem, amint a rendező eljátszott a gondolattal, hogy a szerelmesek a pénztár előtt kígyózó sorban ismerkedjenek össze.)

Értem én, hogyne érteném, hogy A walkür első órája az egyetlen igazán „földi” felvonás a Ring összesen mintegy húszórányi játékanyagából, ha valahol, hát itt lehetünk „korszerűek”, elő is lehet venni a mobilt, Sieglinde gyorsan nyom is egy sms-t „apunak”, amint hazaért. Hőseink pop-cornt esznek tehát és dobozos sört fogyasztanak. Kicsit olyan, hogy a rendező kipipálta a modern effekteket ezzel a hosszabb felvonással, nyugodtan dőlt hátra, hogy a nehezén már túljutott.

Pedig az, mindannyiunk számára még csak ekkor kezdődött. M. Tóth Géza egy kisiskolásoknak szóló rajzfilm szintjére egyszerűsíti az amúgy szövevényes történetet: vannak a nagyon jók és a nagyon rosszak. A jó oldalon természetesen a Wälsung-testvérek, Brünnhilde és némi tétovázást követően Wotan is, a másikon Hunding, akinek ezúttal társai is vannak és persze Fricka. A pozitív oldal képviselői nemes járású, tiszta mozgású személyek, a negatívé agresszívak, hisztérikusak, duhajkodók, és persze, masszív alkoholisták. Jó annak, aki ilyen szimplán szereti és tudja látni ezt a világot. Mintha az igazság csak egyoldalúan lenne értelmezhető. M. Tóthban fel sem merül, hogy netán Hundingnak lehetne valami reális indoka gyűlölni Siegmund törzsét, hogy az ő igazságának is lehet némi alapja.

A történet mesélése során M. Tóth A Rajna kincsében már bőségesen (f)elhasznált és kiismert effektjeihez fordul. Vásznak jönnek-mennek, amikor felemelkedik, tudjuk, hamarosan érkezik valaki, ezért marad abba a vetítés. Az „isteni” jelenetekben a világegyetem planetáriumában gyönyörködnénk, ha nem lenne egy idő után unalmas. A régmúltak felidézése a háttérben zajló némajáték segítségével zajlik, a hősök jellemzésénél megszokott jó-gonosz elvek jegyében. A „kiswalkürök”, valamint a kíséretükhöz tartozó „hadsereg” játéka és mozgatása pamfletszerűre sikerült, még inkább komolytalanná tette az amúgy sem stabil lábakon álló rendezői koncepciót.

A jellemek kibontását M. Tóth Géza úgy tűnik, az énekesekre bízta. Akiket már régebben – más rendezésben – megismerhettünk, üzembiztosan hozzák megszokott paneljeiket, ott érzünk némi elbizonytalanodást, aki először találkozott a szereppel.

A zenei minőség menti egyedül az előadást, e szempontból az Operaház többnyire igényes és többnyire jól összeválogatott csapattal állt elénk. A prímet ezúttal is a hölgyek viszik.

Brünnhilde elképesztő nehézségű szólamát a már nem pályakezdő Linda Watson játszi könnyedséggel abszolválja. Játéka sokáig a kortalan, játékos lánygyermeké, aki szórakozva végzi tevékenységét, csak Siegmunddal való kettősében ébred rá valódi feladatára, akkor önti el a felelősség. Watson ezt az átalakulást bámulatos emberi lágysággal viszi véghez, a szólam megszólaltatásának heroinaszerű hagyományaitól mentesen. Egy bel canto Brünnhilde…

Bejött a papírforma, Sümegi Eszter szenzációs Sieglindét énekelt, a Wagner-rajongók – gondolom – nagy örömére sikerrel vette be ezt a szólamot is. Sümegit szabad hangadása segítette a számára (vélhetően) terhes színpadi közlekedés megvalósításában is, mert láthatóan a játékát is mindvégig a szólam felől építette fel.

Németh Judit Frickáját az érezhető hangi hanyatlás ellenére is tanítani lehetne, ahogy lebirkózza a főisten minden ellenérvét. Titka a kiismerhetetlenségben rejlik: egyszer kisszerű és esendő, más pillanatban viszont félelmetes és nagy machinátor.

Kovácsházi István stabil és lendületes Siegmund volt, bár kicsivel több tűz még üdvös lenne a szerelmi jelenetekben, de soha rosszabbat.

Tomasz Konieczny föladja a leckét a recenzensnek Wotan szólamának értékeléséhez. A hanganyag és –szín maximum Alberichnek lenne elegendő (láttuk már Koniecznyt Melitone kopottas köntösében is), de az énekes-színész remek koncentrációval, a kelleténél jóval világosabb hangszínen ugyan, de megoldja töprengő és ugyanakkor tétova főisten alakításának legfőbb rejtélyét: a világ urához méltó módon bukik el.

A produkció abszolút mélypontja Andreas Hörl hangtalan Hundingja. Rejtély, hogy ezzel a szerepléssel egyáltalán hogyan került pályára, mint ahogy az is, hogy az első próba után miért nem zavarták ízibe haza.

Halász Péter mindent tud, amit A walkür dirigálásáról meg lehet tanulni, de valószínűleg sohasem fog ráérezni mindazokra a finomságokra, amitől ez a fantasztikus zenedráma oly kiszámíthatatlanul sodró lendületű és szenvedélyes tud lenni. Aki hallotta ebben az operábanSzimonovot vagy akár Kovács Jánost, az sejtheti, miről beszélek.

Ha már az első sorokban a pénztár is szóba került, csak jelezném, hogy az általam látott két estén a nem túl nagy nézőtér maximum két-harmados telítettséget mutatott, ami egy kifejezetten népszerű opusz esetében az új rendezés iránti mérsékelt bizalom fokmérője is lehetne. Akár.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés