Akit nagyon érdekelt, utánanézhetett, az opus 3 vonósnégyes sorozatból való, de hát nem is ez volt a lényeg. Hanem hogy mindannyian,­ gyerekek, átélhettük azt, amit csak a zene tud adni, valami furcsa, misztikus betekintést egy másik világba. A másik világ a zenétől képpé is válik: parókás, térdnadrágos emberek, mesterkéltség és kifinomultság, de leginkább az ég kedves közelléte. Kimondhatatlan, viszont elénekelhető, szolmizálható. Ez az, amit csak a legnagyobb mesterektől, mondjuk egy Haydntól kaphat meg az ember.

Legalábbis így tudtuk, körülbelül a hetvenes évek végéig. Addig így jelent meg a tétel, Haydn Szerenád. A nyolcvanas évektől azonban Haydn eltűnt, helyét egy bizonyos Roman Hofstetter vette át, akiről nem tudtuk, hogy kicsoda, hogy kerül ide, hogy lehet, hogy semmilyen más művéről nem tudtunk. Aztán lassan erről a művéről sem tudtunk, ez is érdekes adalék zenebarát önismeretünkhöz: ja, ha nem Haydn, akkor nyilván nem is olyan jó. Nem az első műalkotás, zenemű, festmény, amely így jár, nyilván van valaki tudós, aki kikutatja, ki hamisított, mikor, miért, és a remekmű árfolyama alászáll.

Egy dolgot nem tudtam, egészen tegnapig: a Szerenád lefokozásában főszerep jutott Somfai Lászlónak. A Kottakép és műalkotás című kötet második tanulmányából derül ki, hogy már a diplomadolgozata függelékében megpendítette, hogy a teljes opus 3 sorozat szerzősége kétes. Még egyszer mondom: olyan műről van szó, amit a klasszikus zene egyik önálló csodájának tartott a világ, amelynek a kétességébe a kor legnagyobb német zenetudósa, Karl Geiringer belegondolni sem mert, amely szerepel Haydn műjegyzékében, amelynek a vonósnégyesek gyűjteményébe felvett kottáját Haydn levélben köszönte meg.

Voltak persze meggyőző ellenérvek is, de ezek között is akadt furcsa: túl tiszta, túl szép a zenei szövet, hiányoznak belőle olyan hibák vagy vitatható megoldások, amelyeket Haydn abban az időben, amikor még nem volt egyértelmű, hogy a vonósnégyesben a cselló lesz a legmélyebb hangszer, gyakran elkövetett. És ott volt az intuíció: ez nem Haydn. Nem elég merész. Nem elég mély. Túl elegáns. Csakhogy mindez az érvelés és ellenérvelés egy olyan tétel körül zajlott, amit mégis a Haydn-zene egyik ékkövének tartott a világ. Nem volt sokkal könnyebb a helyzet, mintha valaki arról győzködte volna a szakmát, hogy szép ez a Für Elise, de valószínűleg mégsem Beethoventől származik.

Ma már tudjuk, hogy Somfai Lászlónak volt igaza. Onnét tudjuk, mert a függelékből készített német nyelvű tanulmány betette a bogarat a két közismert zenetudós, Alan Tyson és H. C. Robbins Landon (az utóbbi egyébként Geiringer-tanítvány) fülébe, akik a tűz közelében kicsit könnyebben utána tudtak járni a kérdésnek. Megtalálták az eredeti kiadás nyomólemezeit, látták, hogy azokon még nem a Hayden (Haydn) név szerepel, hanem signor Hofstetteré. Nemzetközi feltűnést keltő tanulmányt publikáltak a kérdésről, a Haydn Szerenád szerzője Roman Hofs­tetter lett, és feltehetőleg ma már nem ezt a dallamot szolmizálják a gyerekek az énekórán. 
Azért mesélem csak el mindezt, mert nem vagyok benne biztos, hogy mindenki tudja: a zenetudomány időnként hihetetlenül izgalmas történeteket produkál. És mert nem vagyok benne biztos, mindenki tudja, milyen különleges és nagy tudású emberrel élünk egy városban, egy országban, egy világban.

Somfai László: Kottakép és műalkotás. Rózsavölgyi Kiadó, 2015

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.