Az Operaház hagyományt kíván teremteni azzal, hogy minden év februárjában bált rendez, és ehhez a legkiválóbb szólistákat hívja meg. Ugyanakkor sajnálatos, hogy az estét vállalkozók báljaként hirdetik meg, és megfizethetetlen jegyeket értékesítenek. Amikor az idei év fő attrakciójának Domingót harangozták be, fájdalmasan kellett tudomásul vennem, hogy nem az egyszerű zeneszerető és –értő közönség fogja őt csodálni. Valahogy az Operaház vezetősége vette a lapot, és „estéllyé avanzsálta” a gálát azáltal, hogy elérhetővé tette a felsőbb szintekre szóló jegyek megvásárlását a polgároknak. Így sikerült felkerülnöm a karzatra, ahonnan bár, köztudomású, semmit sem lehetett látni, lehetőségem volt hallani élőben Placido Domingót.

Az este kezdetén egy csapásra értelmet nyert számomra Ferenc József azon kikötése Ybl Miklósnak, hogy csak akkor építhetik meg a Magyar Királyi Operaházat, ha úgy elkülönítik a harmadik emeleten ülőket a többiektől, hogy azok egy oldalsó bejáraton keresztül foglalhatják el helyüket. Rendszeres operalátogatóként nem szolgált újdonságként, mindazonáltal számos olyan személy látogatott el a gálára, aki miatt kétséget kizáróan „indokolható” az elkülönített beléptetés. Az eseményen részt vett egy közjogi méltóság, több kormánytag, számos könnyűzenész, de én csupán két személyt emelnék ki a díszvendégek közül, akiket a konferálás elején az Operaház főigazgatója is külön köszöntött: Marton Évát és Rost Andreát.

Az estély témáját Shakespeare halálának 400 éves évfordulója köré építették, személyéhez és munkásságához kapcsolódó műveket próbáltak összegyűjteni, ami többé-kevésbé sikerült: például részletek csendültek fel Verditől a Macbethből, az Otellóból és a Falstaffból, valamint GounodRómeó és Júliájából, valamint Bernstein West Side Story-jából.

Domingo műsor szerint mindössze három darabot énekelt, így a gála nagy részét magyar operaénekesek és balettművészek szolgáltatták. A gálát az első bálozók keringője nyitotta, amely eredeti funkcióját tekintve teljesen jelentőségét vesztette, és csak formalitás végett maradt meg. A hazai produkciók közül leginkább a második rész balett előadására emlékszem szívesen, amely Jiri Kylián Mozart Hat táncára készült alkotása volt. Noha hátterét tekintve maga a darab nem hozható összefüggésbe Shakespeare-rel vagy az ő korával, nagyon mulatságos produkció volt, és a figyelemreméltóan színvonalas koreográfia a legjobban illeszkedett az est hangulatához.

Domingo először Giordano Andrea Chénier operájából énekelt egy részletet, majd kisebb közjátékot követően Verdi Macbethjéből egy teljes jelenettel tért vissza. A második részben az Operaház főigazgatója bejelentette, hogy a tenorista első fellépése alatt a kamerák leálltak, és nem készítettek felvételt,  így Domingo jóvoltából újra hallhattuk Gerard áriáját, hogy teljes legyen a későbbi televíziós közvetítés. Hogy ez miként vette ki magát a kulisszák mögött, nem tudni, bár Domingo állítólag rögtön igent mondott a darab másodszori eléneklésére. A közönség pedig csak örülni tudott, hogy „szerencsére” eggyel többször hallhatta a sztárt. A műsoron harmadjára, valójában viszont negyedszerre visszatérő énekes Velázquez Bésame mucho című slágerdarabját adta elő.

75 év ide vagy oda, Domingo hangja még mindig karcol. Vannak operaénekesek, akik ebben a korban már más művészeti tevékenységgel próbálkoznak, például karmesternek állnak – amelybe egyébként Domingo is belekóstolt: ráadásként az ő vezényletével adták elő az Opera társulatának énekesei a Brindisit –, vagy egyszerűen a tanítás örömeinek szentelik az időt. Ez utóbbi többnyire az operaénekesnők körében elterjedtebb, a férfiak esetében megfigyelhető, hogy ők az éneklés keretein belül maradva gyakran a könnyebb műfajhoz nyúlnak. Hasonlóan tett Domingo is, aki egyrészről a könnyűzenét sem veti meg, másrészről manapság egyre több bariton szerepet vállal. Talán emiatt hallatszódott úgy, mintha még mindig friss és erős lenne a hangja, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ő a világ legnagyobb tenoristája.

Noha Domingo már többször énekelt Magyarországon (a Toscában 1973-ban és Aidában 1987-ben az Erkel Színházban; 1996-ban a Népstadionban; 2005-ben a Puskás Ferenc Stadionban; valamint később Pécsett), eddig nem adatott meg nekem a lehetőség, hogy halhassam őt élőben. Az ő szerepléseivel készült Metropolitan Opera-felvételeken nőttem fel, az ő előadásaiban ismertem meg az operairodalom legszebb műveit, és a mai napig az ő lemezeit tartom az etalonnak. A harmadik emeleti karzat pont azt a célt szolgálta, amelyre én is vágytam: a többi érdeklődővel együtt halhassam A sztárt, és ne a páholyokból figyelve és az előadást megzavarva pezsgőt koccintsak. Talán éppen ezért éreztem úgy, hogy jó helyen ülök, megértve Ferenc József akkori szándékát: felülről figyelhettem, hogy mi zajlik odalenn, és értékelni tudtam, amelyet mások nem, megbecsülve az egyetlen alkalmat, amikor először és talán utoljára hallottam Plácido Domingót.

Tóth Áron

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.