Nem is tudom, miért írok mindig címet is a levélnek, hisz azt nem szoktak. Legfeljebb ha fiktív lenne – no de nem az! Talán mert Néném címét nem lelem, ezért lesz a levélnek ilyesmije. Most meg még nem is érthető, ugye?

Miféle sorban lenne utolsó Placido Domingo? Csak nem az énekesek között? Micsoda sértés… De nem, pedig tényleg úgy gondolom ám. És eközben a cím csak játék egy régi Charlie-szám sorával – nem, nem, az a Charlie ugyan bírja a tenor regisztert, mégsem operában hallatja.

Domingo az utolsó nagy bölény, aki énekel. Mert élnek még a régi nagyok közül sokan: Giacomini agyvérzéssel, Aragall szinte elnémulva, Carreras eljelentéktelenedve (nekem ő volt a legkedvesebb!), aki még felvételeket készít, operaszerepeket visz, még ha azok baritonlágéba is írattak, az csakis Placido Domingo.

Néném tudja, és csütörtökön majd a tévében is nézheti, miként sikerült a 75 esztendős Domingónak dinamizálnia a mi Shakespeare Estélyünket. Hogy is írjam: elképesztő energia árad belőle, és a pénteki próbára érkezett derűs öregúr bámulatosan alakult át szombat este sármőr világsztárrá. Beéneklés nélkül fogott a számokhoz, ez a hang ma is cseng, „fent van”, szoktuk mondani, és néhány perc alatt kitapasztalta az Andrássy úti palota száraz, minden hibát azonnal mutat. A Gerard-monológot megcserélte az eredetileg kért Macbeth-áriával, és hiába próbáltam rávenni, hogy tegyük vissza a címszereplőt a Macbeth-blokkba. Pedig úgy éreztem, ez teljesen evidens, mert az introdukció és a boszorkánykar után Rálik Szilvi már a Bordalt is elsüti, na, akkor kell megjelennie viharos előzenével a legendás vendégnek. És a felvonás végén nagyon jó lesz az a Gerard-ária, amely ugyan korántsem indul ilyen pompás zenekari szövettel, ugyanakkor hatalmas, fortissimo tusokkal ér véget. Tehát nagy finálé lesz az, míg a Verdi-ária a rostjaiban depressziót és halálfélelmet hordozó király szinte kimúlásával ér véget.

De nem. A Maestro kedvesen végighallgatott, ám nem cserélt vissza semmit, a sötéten-szerelmesen vádló Gerard pózában kívánt beköszönni – erre mondják, hogy ember tervez, Isten végez? Ellenben a második félidő programját illetően ráadásba csúsztatta a Besame muchót, mert az egyik legszebb zarzuelát szottyant kedve elénekelni, Torroba „Amor, vida, de mi vida” kezdetű dalát, amely visszatéréses forma, kifejezetten nehéz és dekoratív énekelni való. És ezt péntek éjjel lépte meg: gondolom, el lehet képzelni, hogy a hajnali háromkor végre helyes fájlkiterjesztéssel megérkezett kottaanyagból a délelőtt 11-es zenekari próbára miként lett szólamkotta – hát nagyon gyorsan, minden munkatársamnak tisztelet érte. És megérte!

Néném, ha hallotta volna! Illetve hallhatja. Domingo nagy formában, felülemelkedve a két nappal korábbi bécsi bál fáradtságán énekelt, a hang koncentrált volt, nem lebegett, mélységei a bariton színt idézték, teteje pedig úgy áthevült, hogy megkapta a Domingo-védjegyes timbre-t. Szétszedték érte a Házat, és nemcsak előtte meg alatt, de a gála után is. Az összehúzott függöny mögött minden elsőbálozó lán megrohanta (50-en!), a teljes énekkar, utóbb pedig a jótékonysági árverésre felszivárgó vendégek is. Bevallom, a végére már ideges voltam kissé, hisz mégiscsak egy 75 esztendős világsztárt rángatnak a szelfivadászok mint valami díszletbábut, végül vagy 40 perc után sikerült őt kimenteni…

A vacsora Domingóval nyilván operaigazgatói életem fontos pillanata marad: beszélhettünk a Falstaffról, amelynek harmadik felvonásával dramaturgiai problémái vannak, ezért nem akarja a teljes szerepet énekelni, bezzeg a Schicchit, amit viszont csakis Woody Allen rendezésében fog most már, annyira bejön neki a maffiacsaládban történt haláleset és osztozkodási botrány olvasata. De beszéltünk lemezekről, Budapestről, az 1969 augusztusi Turandotról Veronában, a 2013-as nyári gáláról ugyanott, de nemcsak a múltról, a bizonytalan jövőről is, amely még elhozhat nekünk teljes operaelőadást, akár kosztümöset is. Placido Domingo a Simon Boccanegra kedvéért vállalta a bariton pályaszakaszt – mi is vállalnánk a produkciónk felújítását a kedvéért… Hogy a menedzsment már azzal is tisztában volt, melyik olasz rendező jegyzi a 2011 őszi budapesti bemutatót, jó jel, de persze, ne kiabáljunk el semmit, azt az operaszínpadon úgyis tiltják a kontrollálatlan fortisszimóra érzékeny karmesterek.

Éjjel egykor váltunk el, ő még átnézett a Székely-terembe, ahol a Rolex asztala volt. Majd újra megjelent, megint elköszöntünk, lement az öltözőjébe… és gyalog átment a Zeneakadémiára, ifjú magyar hangszeres tehetségeket hallgatni. Az MTI fotósától tudom, hogy hajnal 3-ig instruálta ott őket, azt meg a saját levelezésemből, hogy 12.15-re már Pécsen kellett lennie, a díszdoktorrá avatáson. Nos, mindezt a borzalmas tortúrát fiatalember se viselné könnyen, Domingo viszont zokszó nélkül, sőt, kifejezett jó kedéllyel tűrte. Ezért gondolom, hogy ebből a típusból Ő az utolsó…

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá” – írom újra, és kívánom megint, hogy levelem egészségben találja csütörtökön este a tévé előtt!

Szilveszter

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés