Először a televízióból hallott történet:

Az 1830-as évek elején az országgyűlésen is felvetődött egy újabb, a városiasodással együtt járó probléma. A földes pesti utcákon, a nyári hőségben, szárazságban hatalmas, a lakosság számára elviselhetetlen porfelhőket kavartak a hintók és lovaskocsik.
Ezen az országgyűlésen vetette fel először Széchenyi gróf a pesti utcák fásításának ötletét. Elképzelése szerint két fasort kellene ültetni. Egy-egy fasort a házakhoz közelebbi sávban, itt közlekedhetnének a gyalogjárók, a középen így kialakult szélesebb út pedig a kocsikkal közlekedőknek. A homokos talajt fákkal beültetve megszűnne a fullasztó por az utcákon.

Széchenyi felvetését természetesen ott helyben, rögtön elvetették. Ám az ötletről tudomást szerzett az elhíresült Új-épület (Neugebaude) területén álló osztrák kaszárnya parancsnoka. Megkereste és felajánlotta Széchenyinek a kaszárnya előtti, gyakorlatázásra használt poros, homokos gyakorlóteret a fásítás kipróbálására.

A hajdani sötét történetű Új-épület előtti téren, szintén Széchenyi kezdeményezésére ”úri egyesület” költségén így hozták létre az első pesti parkot, akkori nevén a Széchenyi sétányt.

A pontos részleteket már egy internetes oldalon találtam meg, onnan idézem:

„A VIRULJ! Kút története

1846. március 3-án Széchenyi Istvánné Seilern Crescence ezen a helyen ültette el az első pesti sétatér első platánfáját.

A kúton lévő szöveg a jobban olvashatóság kedvéért:
'Míg Széchenyi gróf fáradoz a nagy kezdet valósítása körül, azalatt neje Pesten első fáját ülteti be az új közsétatérnek, melynek alapítója ugyanazon dicséretes magyar, tett és szó embere.
Azon pillanatban márc. 3.-kán a grófnő a platánt ezen szóval: VIRULJ ! a földbe ülteté, mozsárdurrogások rázták meg a léget s hangos népörömkiáltozás zendűlt meg. Minden jelenvolt hölgy, magasrangú úgy, mint polgárosztálybeli megöntözték a helyet és nyalábot.

A JELENKOR 1846. évi mártiusi számából.”(metropol.hu)

A „VIRULJ kút” ma is áll és működik a Szabadság téren.

Széchenyi egész életét hazája felvirágoztatásának szentelte. Ennek érdekében dolgozott, épített, kezdeményezett, adományozott egész életében.

Megpróbáltam munkássága részleteit kronológiai sorrendbe szedni, különös tekintettel az általam eddig kevésbé ismert részekre.

Gróf Széchenyi István Bécsben született, 1791. szeptember 21-én. Ősei mélyen vallásos katolikusok, a Habsburg-ház politikájának támaszai voltak. Édesapja a Nemzeti Múzeumot alapító Széchényi Ferenc, édesanyja Festetics Júlia, a keszthelyi Georgikon alapítójának nővére. Gyermekkorában sokat időzött Nagycenken és Sopronban. Apja akarata szerint 17 éves korában már katona. Részt vett a Napóleon elleni háborúkban, ki is tüntette magát bátorságával és vakmerőségével. A hosszú, tizenhét éves katonai pályafutása alatti szüneteket önképzésre és utazgatásokra fordította. Rengeteget utazott, bejárta Törökországot, Kelet- és Nyugat-Európát egyaránt. Utazásai közben döbbent rá hazája elmaradottságára. Megállapította, hogy történelmi neve súlyos kötelességgel is jár, ezért életcéljául nemzete sorsának előmozdítását tűzte ki. Hazatérve a reformgondolat kezdeményezője és legjelentősebb alakja.

1824-ben ismerkedett meg Seiler Crescence grófnővel, Zichy Károly gróf feleségével, akinek jótékony befolyása, bátorítása végigkísérte életét. Lángoló szerelmének beteljesülésére több mint tíz évet várt, s csak 1836-ban, két évvel Zichy gróf halála után házasodtak össze.

1825-ben a pozsonyi országgyűlés alsóházi ülésének vendégeként tette nagyvonalú felajánlását, mellyel megalapította a Magyar Tudományos Akadémiát: "Ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, melyavval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágaimnak egyévi jövedelmét feláldozom rá." Ezen felajánlás előtt néhány héttel Széchenyi István a Felsőházban - elsőként - magyarul szólalt fel, ami korszakalkotó tett volt. A magyar nyelv fontossága élete végéig foglalkoztatta.

1827-ben megalapította a Nemzeti Kaszinót.
Az 1825-27. évi országgyűlés idején gróf Széchenyi István barátjával, gróf Károlyi Györggyel angol mintára kaszinót alapított. A Pesti Kaszinónak (1830-tól Nemzeti Kaszinó) megalapításakor 46 tagja volt. A "díszes gyülekező hely"-en az előkelő nemesség, az értelmiség legjobb képviselői és a pesti polgárság legtekintélyesebb és befolyásosabb szereplői, az irodalmi és szellemi élet kiváló egyéniségei jöttek össze, hogy "egymással barátságos beszélgetések végett találkozzanak". A Kaszinó gyorsan népszerű lett. Tagjainak száma 1840-re már majdnem elérte a félezret. Számos magyar és külföldi újságot és folyóiratot járatott, önálló könyvtárral rendelkezett. Ennek alapját maga Széchenyi vetette meg (338 művel), amelynek köszönhetően a korszak legjelentősebb hazai és külföldi alkotásai voltak hozzáférhetők (1834-re már 3 ezer darab könyvből állt). A politizálás, eszmecserék, társas felolvasások mellett a tagok számára kitűnő kikapcsolódási-szórakozási lehetőséget kínáltak a kaszinó játéktermei, táncmulatságai, zenei estjei és vendéglője.

l828-tól kezdődően jelentek meg könyvei: Lovakrul, Hitel, Világ, Stádium, Pesti Por és Sár, Hunnia, Kelet Népe, Adó és két garas, stb.

1831-től kezdve: előmozdította a dunai és tiszai gőzhajózást, ehhez saját maga is végig hajózott a Dunán és a Tiszán. Ezeknek az utazásoknak során jött rá, hogy hogyan lehetne a magyar búzát jobban hasznosítani. A Duna–Tisza szabályozását szorgalmazta továbbra is, ugyanis megértette, hogy a megtermelt gabona szállítása a rossz utak miatt lehetetlen.

1935-ben Gróf Széchenyi István kezdeményezésére jött létre az Első Duna-gőzhajózási Társaság, miután az Óbudai-szigetet megszerezte. Itt épült fel Pest első nagyüzeme, az Óbudai Hajógyár. Az itt készült első hajót - az Árpád oldalkerekes, fa testű gőzhajót- 1836-ban bocsátották vízre.

Széchenyi tervei egy téli kikötő létesítésére is vonatkoztak, mely sajnos nem valósult meg.

1939-ben, a Széchenyi által alapított Első Pesti Hengermalom Társasággal kezdődött a korszerű magyar malomipar megteremtése.

Egyik legismertebb, nevéhez legjobban kötődő terve az első, a két várost összekötő állandó dunai híd, a Lánchíd megépítése.

Ennek érdekében 1832-ben megalapította a un. Hídegyletet, mely a hídépítésével kapcsolatos problémák megoldására volt hivatott. Az első Duna-híd helyének kijelölésére két hely került szóba. Elsőként a mai Március 15.-tér és a Gellérthegy budai rakpartja, a másik a hajdani Rakpiac tér (Ma Roosewelt tér) volt. Az előzőt elvetették, mert bár ott keskenyebb a folyómeder, a két hídfő kiépítésére kevesebb lett volna a hely, a Duna pedig igen sok örvénnyel, sodrással folyik a keskenyebb mederben.

1840. június 20-án elkezdődött a Lánchíd építése a Rakpiac tere és a budai várhegy alatti tér között. A híd felavatására 1849. őszén került sor.

Bevallom eddig nem tudtam, hogy Széchenyi a Várhegy-Alagút, vagy Budavári Alagút megépítésében is tevékeny részt vállalt.

A Lánchíd elkészülte után felmerült az igény egy, a hídfőt és a Krisztinavárost összekötő alagút építésére. Hiszen a budai hídfőt csak a Várhegy megkerülésével lehetett megközelíteni. Az alagút építését 1850-ben kezdték el Adam Clark tervei alapján.

A Várhegyet hét és fél hónap leforgása alatt fúrták át 9,5 méter szélesen, és 349,66 méter hosszan. A középen csupán 7,83 méteres magasság a világítás érdekében a bejáratokig 10,6 méterre nő. Bent ennek ellenére is szükség volt gázlámpákra. Az Alagút 1,8 százalékkal, 6,1 métert lejt a Duna felé, ami a vízelvezetést megoldja. A 82–100 cm vastag patkó alakú téglaboltozatot később csempével borították, a kifejtett követ pedig eladták a dunai rakpart építéséhez. (A pestiek ezért „Pest legnagyobb fürdőszobájaként” emlegették.)

1857. április 30-án a kocsiforgalom számára is megnyitották az alagutat, bár ekkor a kapuzatok még nem voltak készen. Ettől a naptól kezdve minden áthaladónak kellett fizetnie: a gyalogosok egy krajcárt, az egylovas kocsik tulajdonosai három, a kétlovas kocsik tulajdonosai pedig hat krajcárt voltak kötelesek adni a vámszedőnek.
 

Széchenyi gróf minden erejével azon dolgozott, hogy Pest-Buda ikervárosokból BUDAPEST, a magyar nemzet fővárosa legyen, ami halála után meg is valósult, de a gondolat megteremtője és szorgalmazója Széchenyi István volt.

A Magyar Nemzeti Színház ügye is foglalkoztatta.

1837. augusztus 22-én nyílt meg Pesten a közadakozásból felépített Pesti Magyar Színház Bajza József igazgatásával. A magyar nyelv pallérozása és az erkölcs nemesítése mellett a színház vezetőinek fő célja volt a magyar dráma felvirágoztatása. A Pesti Magyar Színház, amely az 1840-es országgyűlésen a Nemzeti Színház nevet kapta, otthont adott a zenés műfajoknak is, hiszen a város egyetlen magyar nyelvű színháza volt. Itt játszották a kor sikeres népszínműveit és operaelőadásokat is.

S végül, de nem utolsó sorban az az ötlet, ami számomra a legérdekesebb, a Selyemhernyó-tenyésztés Magyarországon.

A magyar selyemtenyésztés múlt század közepi korszakát olyan személyiségek neve fémjelzi, akik a történelemformáló politikai és gazdasági eseményekben is kimagasló szerepet vállaltak. Széchenyi István, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Bezerédj István hívták fel a figyelmet erre a mellékjövedelmet biztosító forrásra, melynek megfelelő alapot nyújthat az ország 4/5-én jól termeszthető eperfakultúra. Tevékenységük eredményeként a selyemgubó termelés az 1840-es években csúcspontot ért el Magyarországon (1842-ben 479 tonna).

 Széchenyi gróf minden erejével azon dolgozott, hogy Pest-Buda ikervárosokból BUDAPEST, a magyar nemzet fővárosa legyen, ami halála után meg is valósult (1873.), de a gondolat megteremtője és szorgalmazója Széchenyi István volt.

Politikai pályafutását is Magyarország újjáépítésének szolgálatába állította. Országújító munkája eredményeként nevezte el Kossuth a "legnagyobb magyar"-nak. Később Kossuthtal szembekerült, mert Széchenyi hazáját békés úton akarta gazdaggá és szabaddá tenni, Kossuth pedig a forradalom győzelmében hitt. Bécs és a szabad Magyarország közti ellentétet az 1848-as események idején Széchenyi István gyenge idegzete nem bírta elviselni, és 1848 őszén elvonult döblingi magányába, ahol később némely írása következtében rendőri zaklatásoknak volt kitéve. A haza sorsa miatti aggodalma következtében 1860-ban állt meg annak a szívnek a verése, amely egész életén át a magyar hazáért oly lelkesen dobogott. 
 

Az elmúlt hetekben próbáltam elolvasni Széchenyi életéről sok, különböző szempontból készült írást. Úgy gondolom, a fenti adatok elolvasása után az ide legillőbb befejezésként, maga Széchenyi által megmaradt szavakat illik leírnom:

„Sokan azt gondolják Magyarország volt! Én azt szeretem hinni: LESZ!”

Pécel, 2011. augusztus 24.

                                                                     Csontos Tamásné

Megjelent az "ESE-Híradó" Pécel-Isaszeg-Gödöllő Kistérségi Kultúrális és Közéleti Folyóirat 2011. szeptemberi számában.
www.egymast-segito.hu