Születésünk pillanatától bármi gondunk-bajunk van mindig ott áll mellettünk az ANYU és felelősséget érez értünk, amíg élünk. Őt mindig mindenre meg lehet kérni. Ő végül mindig aláír mindent az ellenőrzőben és ha bármi fáj, Ő az, aki ki tudja találni, a simogatásával enyhíteni a fájdalmat, és megérteni kamaszkori világrengető gondjainkat. Aztán, ahogy múlnak az évek, Ő segít a pelenkázás tudományát megtanulni, és mindig határtalan türelemmel bírja az unokákkal töltött napokat.

Azonban mindannyiunk életében elérkezik az az idő, amikor ez a felelősségvállalás megfordul, és már mi tartozunk az Anyuért felelősséggel, nekünk kell vigyázni Őrá és meghallani akár a hangjából is, ha valami gondja van.

Mert ez az élet rendje!

Az elmúlt években már többször kellett hirtelen orvosi segítséget kérnünk az Anyunak. Volt, amikor szerencsénk volt az érkező segítséggel, de sajnos nem ez volt a jellemző.

Amiért most íráshoz fogtam, az pontosan az, amit kevesen, kevés alkalommal élhetünk át.

2004. augusztus 8-án vasárnap este, – itt Pécelen – megint orvosi segítséget kellett hívnunk. Az orvosi rendelőben megadott telefonszámon egy barátságos hang türelmesen meghallgatott, majd kb. 8-10 perc múlva megérkezett a segítség. Balázs doktornő és kollégája – elnézést kell kérnem, hogy az Ő nevét nem tudom – azonnal megvizsgálta az Anyut, pillanatokon belül tudta mi a teendő. Hála Neki és Kollégájának, perceken belül már csöpögött az infúzió, telefonon kérték a rohammentőt. Ez eddig talán máskor, mással is előfordul.

Amit azonban a sok év alatt nem tapasztaltam, hogy a mentő megérkezéséig a Doktornő egy percre sem fordult el a betegtől, többször ellenőrizte az állapotát, és mindezek mellett, Neki és Kollégájának volt ideje és türelme a mi megnyugtatásunkra is. Nem latinul, hanem magyarul elmagyarázta, hogy mi a probléma, még abban is próbáltak segíteni, hogy ne az általunk oly rossz emlékkel teli pesti kórházba vigyék. Nem rajtuk múlt, hogy mégis oda szállíthatta csak a mentő.

A kórházban még akkor éjjel megtudtam, hogy Balázs doktornőnek és társának gyors, szakszerű ellátása az Anyu életét mentette meg.

            Kedves Doktornő!

A köszönöm szó elcsépelt, közel sem fejezi ki azt, amit szeretnék Önnek és kollégájának mondani. Keresgélem, de nem találok olyan kifejezést, ami ezt az érzést jelentené. Kívánom Önnek és magunknak betegeknek, hogy maradjon mindig ilyen munkájában határozott, de mosolygós és még nagyon sokáig a betegség mellett az embert(!) gyógyítsa, mert amikor baj van, a szaktudás mellett, a türelmes, megértő orvos legalább olyan hatékony segítség.

Még egyszer köszönöm a segítséget Doktornő!

Pécel,2004.augusztus 11.                                                             Csontos Tamásné