Válasz a MIÉRT-re

            Pécelre költözésünk óta sok ismeretséget kötöttünk. Kivel lazább, kivel szorosabb lett ez az ismeretség, sőt néhány ismerősből BARÁT lett. Gondban vagyok! Idős Barátaink oly sok segítségét, kedvességet a magam módján próbálom viszonozni. Egy ilyen alkalommal azt kérdezték tőlem mind a ketten, hogy miért? Akkor nem sikerült elfogódottság nélkül megmagyaráznom, most így, az otthon csendjében, átgondolva mondandómat, megpróbálom leírni, miért lett nekem természetes és fontos, hogy Zalatnay Edit néninek és Enci bácsinak segítsek, ha bármiben tudok.

Kedves Edit néni és Enci bácsi!

            Ezekben a napokban múlt 3. éve, hogy megismerkedtünk. Lassan, apránként ismergettük egymást, és ma már a mindennapi életünk része, hogy ha 2-3 naponta nem beszéltünk, megkérdezzem, hogy vannak. S ha esetleg elfelejteném, akkor csöng a telefon, és Enci bácsi kérdezi tőlünk: mi újság? Úgy gondolom, ez a természetes egy barátságban.

            Edit nénit most köszöntöttük születésnapján, Enci bácsiról fogalmam sincs, mikor lesz a születésnapja, de én most elsősorban Neki szeretnék válaszolni a MIÉRT-re?

Azért, mert amióta megismerkedtünk, olyan megértők, segítőkészek voltak velünk úgy magánjellegű dolgaink, mint egyéb gondjainkkal kapcsolatban, a nap bármely órájában, amit eddig nagyon ritkán tapasztalhattunk.

            Azért, mert nagyon jókat tudunk beszélgetni, bármi legyen is a megoldásra váró kérdés. Még a „legvadabb” ötletet, a legindulatosabb felháborodást is mindig megértő, ésszerű indokkal meg tudta magyarázni, miért nem, vagy éppen miért igen.

            De amiért a legjobban szeretek átmenni, az a szinte tapintható odafigyelés és szeretet, amivel egymásra néznek, figyelnek. Nagyon szeretem nézni, hallgatni, amikor pld. a „péceli házak” kapcsán meséltek egymást kiegészítve, egy-egy szóval segítve a közös emlékek felelevenítésében. Azt a sok-sok együtt töltött év után is létező rendíthetetlen odaadást, ami mindkettőjük szeméből kiolvasható, amikor egymásról beszélnek. Ezt ma nem sokan ismerik. Jó látni, hogy lehet idős korban és ennyi együtt leélt év után is szeretettel szólni a másikhoz. Egymás apró-cseprő hibáit kijavítani indulat és gorombaság nélkül. Tapasztalni, hogy létezik két ember, aki még ma is egymást biztatva, egymás kezét fogva néz szembe a világ dolgaival.

            Számomra meghatározó, és nagyon fontos, hogy amit leírok vagy el kell mondanom, arról Enci bácsinak mi a véleménye. Hogy az első sort, amit az ESE Híradóhoz vittem, először Enci bácsi olvasta el, és mondott véleményt, s ezt a számomra fontos szokást őrzöm mind a mai napig, ezt az egy írást leszámítva.

Kedves Enci bácsi!

            Tudom, hogy amikor ezeket a sorokat olvassa, picit dühös lesz rám. Vállalom, mert nemcsak azok az emberek lehetnek példaképek, akiket elénk állítanak. Meggyőződéssel vallom, hogy a hétköznapi ember számára az igazi példakép az lehet, aki hasonló hétköznapi körülmények között, csendben tud példaképpé válni. Edit nénivel Önök ilyenek. Dolgoztak, mint más, felneveltek két gyereket, kitartottak egymás mellett - pedig biztos voltak nehéz idők is -, s még ma is töretlen szeretettel tudnak egymásra nézni.

            Ebben a mai gépesített, rohanó, minden percben változó világban olyan nagy szükségünk van rá, hogy tudjuk, létezik ilyen is. A napi gondok-bajok leküzdése közben nekem nagyon sokszor erőt ad a példájuk.

         Mielőtt teljesen „kihúznám a gyufát” szeretném az én kívánságaimat leírni:

Még nagyon sokáig éljenek ebben a szeretetben, őrizzék meg Edit néni mosolygós hangulatát, Enci bácsi minden iránt érdeklődő, megértő tekintetét, és azt az egyedi huncut csillogást a szemében, ami annak a jele, hogy jó kedve van. És ha sikerül a mosolyt, a „huncut” csillogást valami apró figyelmességgel előcsalogatni, higgye el, azt nagyon jó érzés látni.

Remélem, elfogadja a választ a miértre, és ha megengedi, ezután is hoznám az „olvasni valót”, és segítenénk, amiben tudunk.

Pécel, 2003. május 7-én                                          Csontos Ancsa és családja

Megjelent az ESE-Híradó Pécel-Gödöllő-Isaszeg Kistérségi Közéleti és Kultúrális Havilap 2003. júniusi számában.

www.egymast-segito.hu