AZ OPERAHÁZ A magyar operajátszás és annak szentélye
www.herendherald.hu 2019.07.20. 21:56

2006-01-29 !!!!
Az opera műfaja a 17. század derekán kezdte meg térhódítását, elsősorban Európában.
Eleinte Magyarországon is - éppúgy, mint Németországban, Ausztriában vagy Franciaországban - főúri kastélyok színpadain játszottak főként olasz és német társulatok. Az Esterházy hercegek fertődi és kismartoni kastélyainak hírnevét Joseph Haydn itt folytatott harminc éves zeneszerzői és karmesteri tevékenysége alapozta meg az 1700-as évek második felében.
Mellettük igen jelentős volt Nagyvárad püspöki színházának operaegyüttese és gróf Erdődy János pozsonyi operája is.
Pesten 1784-ben, a Rondellában vittek színre operát először, majd 1787 után az operaelőadások rendszeressé váltak a budai Várszínházban is. A magyar színjátszás akkoriban létrejött pesti és kolozsvári társulata 1791-től a drámák mellett zenés darabokat is játszott. Ugyanebben az évben mutatta be az első magyar nyelvű operát Kelemen László pesti színtársulata. Az országot ez idő tájt vándortársulatok járták, kisebb létszámot kívánó operák előadásával.
Az első országos hírnevet szerzett magyar opera-énekesnő Déryné Széppataki Róza. 1815 és 1837 között vándorszínészekkel, ekhós szekéren beutazta az egész országot. Miskolc, Kassa és Kolozsvár színpadain játszott hosszabb ideig, ezek ünnepelt primadonnájaként. Csodálatos hangterjedelme predesztinálta arra, hogy minden operaszerepet elénekelhessen. Déryné nagy érdemeket szerzett a nemzeti öntudat felébresztésében is. 1837-ben szerződtette az akkor megnyílt Pesti Magyar (1840-től Nemzeti) Színház, ahol először vált rendszeressé a magyar nyelvű operajátszás. A színház fiatal karmestere, Erkel Ferenc fokozatosan fejlesztette a társulatot, bővítette az operai repertoárt.
Legnagyobb érdeme azonban, hogy előzmények nélkül, a semmiből teremtette meg a magyar operát. Főleg az olasz zenére helyezte a hangsúlyt, így nem csoda, hogy 1846-tól Verdi csaknem valamennyi operáját műsorra tűzte. Ő maga mint zeneszerző, felülmúlhatatlan érdemeket szerzett az opera műfajának megkedveltetésében.
A Bánk bán és a Hunyadi László azóta nemzeti operajátszásunk legnagyobb büszkeségei. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követő önkényuralom 1867-ben véget ért. Létrejött a kiegyezés a Habsburgokkal, a főváros gyors fejlődésnek indult. Közönségének színházi igényeit a drámát és operát együtt játszó Nemzeti Színház mind kevésbé tudta kielégíteni. Szükségessé vált ezek szétválasztása, ami a nemzeti operaház létrehozásának igényét vetette fel. Így tervpályázatot hirdettek meg 1872-ben. A pályázatot csaknem egyhangúlag Ybl Miklós terve nyerte meg, aki ekkor már jó nevű építész volt, híres középületekkel, palotákkal és több, meg nem valósult színháztervvel. Díjnyertes pályaművét azonban többször is át kellett dolgoznia, mérsékelendő a költségeket, s így valamelyet az épület pompáját is. Lemondott a nézőtéri negyedik emeletről, csökkentette az előcsarnok méreteit, ám a terv külső-belső szépségén, célszerű megoldásain nem változtatott, sőt mindez összefogottabbá, harmonikusabbá tette az épületet.
A földmunkák 1875 októberében kezdődtek meg. Az Operaház építésén csak magyar művészek, mesterek és cégek működhettek közre. Kivételt mindössze a Mainzban gyártatott nagy nézőtéri bronzcsillár és a bécsi Asphaleia társaság által készített színpadi gépezet jelentett. Ez utóbbi szabadalmát Ybl alkalmazta elsőként a világon. kilenc évig tartó építést követő megnyitásakor Európa legmodernebb felszereltségű operaháza volt, egyben a Nemzeti Múzeum és a Vigadó mellett Budapest legjelentősebb 19. századi műemléke.
Alaprajzánál Ybl Miklós a párizsi operánál is alkalmazott megoldást (a nézőtér tengelyében elhelyezett díszlépcső) választotta.
Az egyszerű, világos tagolású épület négy, egymástól élesen elkülöníthető részre osztható: a fogadótérre, nézőtérre, színpadtérre és üzemi részre.
Ybl elsősorban a kényelmet és a harmonikus művészi hatást tartotta szem előtt. A neoreneszánsz épületen harmonikus egységben olvadnak össze reneszánsz és barokkos stíluselemek, architektúra és plasztika, ornamentika, fa- és fémmunkák Ybl mindenre kiterjedő figyelmének köszönhetően. Még a legapróbb részletek (csillárok, falikarok, kilincsek) is őrzik keze nyomát. Az Operaház falfestményeinek zömét a magyar historizmus három nagy mestere, Lotz Károly, Székely Bertalan és Than Mór készítette, egységes vezérgondolatra - a Zene hatalmának egyetemessége, a Zene apoteózisa - fűzve fel a freskóciklus képeit.
A mészkőből faragott főhomlokzat enyhén ferde földszintje fokozza az épület monumentalitását. A sarkokat Stróbl Alajos két hatalmas márványszfinxe díszíti. A bejárat melletti fülkékben Erkel Ferenc és Liszt Ferenc portrészobra szintén Stróbl alkotása. A foyer (büfé) ablakai előtti fülkékben a négy múzsa, a felső teraszt tizenhat zeneszerző szobra díszíti, köztük Mozart, Beethoven, Wagner, Verdi, Muszorgszkij. A reneszánsz hangulatú előcsarnokot különböző színű nemesmárvány-burkolatok uralják. Az aranyozott dongaboltozatot 8 márványoszlop tartja, kazettáiban Székely Bertalan a kilenc múzsát festette meg.
A díszlépcső az Operaház egyik legsikerültebb, legszebb része.
A főlépcső ágai az előcsarnok két széléről egyenesen vezetnek fel a földszinti nézőtéri bejáratokig, így a nagyszerű térkompozíció késleltetve, csak a félemeleten bontakozik ki. Az aranykazettás tükörmennyezeten Than Mór kilenc téglalap alakú festménye a Zene ébredését és diadalát ábrázolja. A foyer bejárata feletti két lunettában a művészetek allegóriái Lotz Károly alkotásai. A két szintet átfogó, hatásában későreneszánsz itáliai csarnokokat idéző foyert kis belmagasságú, nemes tölgyfaburkolattal és kék-arany kárpittal borított, intim dohányzófolyosó keretezi. Az oldalfalakat Feszty Árpád különböző hangokat jelképező kilenc tájképe Az emeleti galéria az Operaház egyik legszebb terme. Itt találhatók az Operaház emlékmúzeumának kiállításai. A csarnokból visszafordulva a bal oldali proszcéniumpáholy szalonjába (Székely Bertalan-terem) jutunk. A gazdag tölgyfafaragásokkal ékesített terem fő dísze Székely Bertalan meztelen puttókat ábrázoló fríze, A négy évszak. Az ún. királyi (vörös) szalon, a középső díszpáholyhoz tartozó fogadóterem nevét tölgyfaborításáról és meggyszínű selyemkárpitjairól kapta. Falait és mennyezetét Than Mór mitológiai ciklusa díszíti. A patkó alakú, háromemeletes nézőtér lélegzetelállító térélményt ad. A káprázatos vörös-arany színvilág, a nyugodt, harmonikus kompozíció a fölötte lebegő mennyezetfreskóval és a pompás bronzcsillárral az épület legtökéletesebb együttese. Minden emeletsor más-más kiképzésű, a látvány mégis páratlanul egységes. A színpaddal szemben a két emeletet átfogó királyi díszpáholy helyezkedik el, két oldalpáholya fölött Donáth Gyula allegorikus szobrai a négy hangnemet személyesítik meg. A kerek mennyezetet, amely a III. emelet korinthoszi oszlopainak árkádjain nyugszik, Lotz Károly monumentális kupolafreskója, a Zene apoteózisa díszíti; a historizáló magyar falfestészet egyik csúcsteljesítménye. A nézőtér festészeti munkáit szinte teljes egészében Lotz Károly készítette.
Az Operaház múzeuma
Az udvari fogadószalonok, ahova egykor az uralkodó és kísérete, majd az Operaház illusztris vendégei léphettek be, ma, részben a közönség számára is hozzáférhetők. A bal oldali proszcéniumpáholyhoz vezető királylépcső felső galériáján és a hozzá kapcsolódó Székely Bertalan-teremben látható ugyanis az operaházi emlékgyűjtemény anyagából berendezett házi múzeum. Az Operaház emlékgyűjteménye 70 éves múltra tekinthet vissza. Radnai Miklós igazgató nemcsak a társulatépítés és a műsorpolitika terén alkotott maradandót, hanem felismerte azt is, hogy az Operaház kötelessége őrizni és gyűjteni működésének dokumentumait és ápolni nagy művészeinek emlékét. Az első kiállítás 1930 októberében nyílt meg a II. emeleti páholyfolyosóról nyíló két helyiségben, amelyek ma is a Magyar Királyi Operaház Emlékgyűjteménye feliratot viselik. A galérián elhelyezett tematikus időszaki kiállítások az Operaház történetének jelentős korszakait mutatják be.
Ugorjunk most mi is vissza a kezdet kezdetéhez! A magyar operajátszás régen várt pillanata érkezett el 1884. szeptember 27-én: fényes külsőségek között, I. Ferenc József jelenlétében megnyitotta kapuit a budapesti Operaház. Ekkoriban már jó néhány operaház működött világszerte. Az első nyilvános opera Velencében nyitotta meg kapuit 1637-ben. Ezt követte Londonban a Covent Garden Theater 1732-es, majd az európai operajátszás Mekkája, a Milánói Scala 1778-as megnyitása. Az Újvilág máig is legnagyobb nevű operakolosszusát, a Metropolitant mindössze egy évvel korábban avatták, mint a mi Operaházunkat. A megnyitó díszelőadást Erkel Ferenc, majd fia, Erkel Sándor vezényelte. Az új dalszínház első teljes operaelőadása Wagner Lohengrinje volt. Már az első évadban, 6 hónap alatt huszonöt operát és öt balettet vittek színre.
Az igazgatói tisztet sokszor neves muzsikusok töltötték be. Erkelt - megteremtve a színház első "aranykorát" - Gustav Mahler követte, majd többek között Radnai Miklós, Márkus László, Lukács Miklós, Palló Imre, Nádasdy Kálmán. A karmesterek közül Otto Klemperer, azután a második "aranykort" - a zseniális rendezővel, Hevesi Sándorral együtt - megteremtő Egisto Tango, valamint Sergio Failoni, Lamberto Gardelli, végül, de nem utolsósorban Ferencsik János.
Az Operaház színpadán mutatták be Bartók Béla A fából faragott királyfi című balettjét és A kékszakállú herceg vára c. operáját, valamint Kodály Zoltán két színpadi művét, a Háry Jánost és Székelyfonót. A hatvanas évek elején több jelentős magyar opera ősbemutatóját tartották itt. Közülük is kiemelkedik Szokolay Sándor Vérnász és Petrovics Emil C'est la guerre c. műve. Az Operaház nem szűkölködött kiválónál kiválóbb énekesben sem.
Az 1900-as évek elején indult egy ragyogó, új énekesgárda pályafutása, köztük olyan, ma is jól csengő nevekkel, mint Sándor Erzsi, Basilides Mária, Környei Béla, vagy a bel canto kiemelkedő magyar képviselője, Pataky Kálmán, a 20. század talán legnagyobb Mozart - tenorja és Puccini - hőse, a bécsi Operaház tagja, Európa és Amerika ünnepelt énekese. Szintén a bécsi operának, de a Metropolitannak is tagja volt hosszú évekig a baritonista Svéd Sándor , a világ nagy színpadainak állandó vendége. A későbbiekben Báthy Anna, Rösler Endre, Jámbor László, Maleczky Oszkár társaságában tudhatta tagjai sorában a Magyar Állami Operaház a Metropolitanben összesen 40 alkalommal fellépő Székely Mihályt, a korszak egyik legjelentősebb basszistáját .
Mellettük egy sor vendégművész, a korabeli operajátszás színe-java fellépett az Operaház színpadán, így Benjamino Gigli, Jan Kiepura, Giacomo Lauri-Volpi, vagy Richard Tauber. Az 1947-től három évig tartó Klemperer-korszak új generációjának kiválóságai: Gyurkovics Mária, Takács Paula, Szecsődy Irén, Udvardy Tibor, Joviczky József, a főként Wagner-hős Závodszky Zoltán, azután Radnai György, Palló Imre, Faragó András, és minden idők leghitelesebb Bánk bánja, az univerzális tehetségű hőstenor, Simándy József, aki hangfaja szinte teljes operai repertoárját végigénekelte.
Napjaink egyik élő legendáját tisztelhetjük Bánk másik nagy megszemélyesítőjében, az annak lírai kicsengését színesítő Ilosfalvy Róbertben. A bariton ma is aktív, kiváló színészi képességekkel is megáldott, jeles képviselője, Melis György. A balett felfutásának nagy időszakát az 50-es évek jelentették Az együttes akkori fiatal tehetségei (Csinády Dóra, Lakatos Gabriella, Kun Zsuzsa, Fülöp Viktor, Havas Ferenc) Harangozó Gyula szellemes, nagy sikerű koreográfiáival hódították meg a közönséget. A közelmúlt kiemelkedő egyéniségei Orosz Adél, Róna Viktor, Dózsa Imre, majd Keveházi Gábor, a koreográfusként is maradandót alkotó Eck Imre és Markó Iván. A jelenkor csillagai Pongor Ildikó, Hágai Katalin, Volf Katalin, Aleszja Popova, Kováts Tibor, ifj. Nagy Zoltán és a koreográfus Seregi László. Számos neves külföldi énekes - többek között Giuseppe Taddei, Giuseppe di Stefano, Giulietta Simionato, Monserrat Caballé, Placido Domingo, Piero Cappuccilli, Luciano Pavarotti, José Carreras, Giacomo Aragall - mutatkozott be a 60-as évektől a budapesti közönségnek. Világhírű karmesterek - Lamberto Gardelli, Giuseppe Patané, Jurij Szimonov - tanították be az Operaház több produkcióját. A Nádasdy Kálmánt követő Lukács Miklós igazgatása idején az együttes új, fiatal tehetségekkel egészült ki. Ekkor kerültek a színházhoz Kincses Veronika, Tokody Ilona, Sass Sylvia, Gulyás Dénes, Kelen Péter, Miller Lajos, Gáti István, Kováts Kolos, Polgár László. A sor nem ér véget, hiszen a későbbiekben - a teljesség igénye nélkül - B. Nagy János, Pitti Katalin, vagy a világ operaszínpadainak ünnepelt csillagai Marton Éva, Hamari Júlia; a legifjabb nemzedék képviseletében Rost Andrea, Miklósa Erika ugyancsak fényesítik magyar operajátszás hírnevét.
A megnyitás óta eltelt több mint 100 év alatt az Operaház művészi képe nem változott, csak belsejében került sor néhány gyakorlati célú átalakításra. 1895 nyarán bevezették a villanyvilágítást. A második világháború során az épületet szerencsére csak jelentéktelen károk érték, 1950-ben kisebb felújításra került sor, ekkor újrafestették a nézőteret és növelték a helyek számát. A teljes rekonstrukció azonban egyre sürgetőbbé vált, így azt 1980 tavaszán meg kellett kezdeni. A rekonstrukció négy éve alatt a társulat kizárólag az Erkel Színházban játszhatott. Az igen nehéz időszakot a technikailag korszerűsített, kívül-belül megújult Operaház megnyitása zárta le, amikor is 1984. szeptember 27-én, a 100 éves évfordulón ismét régi fényében fogadhatta közönségét operajátszásunk szentélye, a Magyar Állami Operaház.
Forrás: internetről www.herendherald.hu
Mindannyian emlékezhetünk Domingo 2002-es Fiesta-koncertje után Ács Jánostól is és magától a Maestrotól is hallottuk, hogy mindenképpen visszajön, mert EGYSZER! szeretne a Magyar Állami Operaház színpadán énekelni.
Hajrá! én drukkolok Neki és várom ismét Budapestre: Annbone
|