Közel száznegyven szerepet alakított - olyan szám ez, amit egyetlen más tenor sem ért el előtte. Száz teljes operafelvétel, ötven videó, illetve DVD készült vele, áriák, duettek, crossoveralbumok, szinte valamennyi Verdi-szerep, a színpadon még nem is énekelt Wagner-operák cédéi szegélyezik útját. A washingtoni és a Los Angeles-i operaház igazgatója, aztán ott a karmesterkedés, a nemzetközi tehetségkutató verseny, az Operalia gondozása... Látványos operafilmek közreműködője, mint a legutóbb, eredeti helyszíneken felvett, élőben sugárzott Rigoletto volt. Számtalan jótékonysági és társadalmi-művészi elkötelezettségnek tesz eleget. Énekesi, zenekarvezetői keresettsége ma is olyan mértékű, mint harminc évvel ezelőtt. A találkozáshoz újabb kitüntetése, a Bécsi Staatsoper Sena Jurinac gyűrűjének átadása adta az alkalmat, és Daniel Catán mexikói zeneszerző Il Postino című, Pablo Nerudáról szóló operájának európai premierje biztosította a lehetőséget. 

Szülei zarzuela- (a spanyol operett egy fajtája) együttesében töltött gyerek- és ifjúkor, tizennyolc évesen operai debütálás, húszévesen főszerep, majd hivatalos debütálás tenorként, 1965-től világkarrier, 1973-ban bemutatkozás karmesterként... - ezek voltak Domingo pályafutásának első fontos állomásai. Nem erényei csökkentésére, inkább sikerei adalékaként ő maga is megvallja, hogy egy művésznek ma a fennmaradáshoz nemcsak tehetségre, hanem jó üzleti tervre, marketingre, professzionális menedzsmentre is szüksége van. A jó önismeret sem árt, mondja Domingo, aki baritonként kezdte, aztán háromezer-egynéhányszáz, „karrierépítésre alkalmas" tenorfellépés és néhány hetes kényszerszünet után visszatért a bariton világába. - Mi fáradhatatlanságának titka? - Aki pihen, berozsdásodik - mondja. - Tavasszal azt hittem, ki kell állnom a nyilvánosság elé, és azt kell mondanom: „Emberek, ennyi volt!" De annyi baráti biztatást kaptam! Oly jó tudni, hogy sok barátom van világszerte, aki őszintén drukkolt, nem is eredménytelenül. Rengeteg mindent elértem már, legnagyobb sikerem azonban a betegség legyőzése. Abbahagyni, amikor kedvelnek, amikor operaházaim minden jegye elkel? A zene az életet jelenti számomra. Az egyre újabb zenei ötletek és inspirációk adják hozzá az energiát. Elképzelhetetlennek tart egy búcsúturnét; sokkal inkább elképzelhetőnek egy ma még távoli előadást, mely után hirtelen nem lesz tovább. 

A Los Angeles-i opera igazgatói megbízása 2013-14-ig , a washingtonié egyelőre 2011-ig rója rá az adminisztratív terheket, a feladattal járó reprezentációs kötelezettségeket. Domingót nem elégíti ki az éneklés és a karmesterkedés, mert az opera műfaját korántsem tartja korosodó hölgynek, aki már elveszítette volna vonzó báját. Ismeri továbbá publikumát. Tudja, hogy a néző szép és maradandó élmények gyűjtésének céljával megy operába, jó zenét és énekeseket akar hallani. Az amerikai közönséget az előadások esztétikáját illetően konzervatívnak tartja. Az európai klasszikusokat még valamennyire ismerik, a „moderneket" (Schönberg, Zimmermann, Ligeti) azonban nem. Még Brittent, Sosztakovicsot, Hans Werner Henzét is idegenkedve fogadják - igaz viszont, hogy Európa sem ismeri William Bolcomot, Tobias Pickert vagy Scott Wheelert. Domingo az előadástervek összeállításakor évekre szóló repertoároperákat választ, és az úgymond finomságokkal óvatosabban bánik. Az atonális hangzás ellen énekesként sincs kifogása, ha az indokolt. Mást nyújt a politikával foglalkozó, átutazóban lévő washingtoni publikumnak - mivel a főváros imázsához tartoznak a rendszeres hazai operabemutatók -, és mást a filmipar által elkényeztetett Los Angeles-i operaközönségnek. Itt ismert, klasszikus operákat visznek színre, gyakran világhírű filmesekkel színész-rendezőkkel (Maximilian Schell, Marthe Keller, Julie Taymor, Woody Allen) együttműködve. 

Domingo intendánsként, karmesterként sem idegenkedik az innovatív rendezői koncepcióktól, amíg azok tehetségről, ízlésről tanúskodnak. Sikerként említi például William Friedkin Ariadne Naxos szigetén című műve előjátékának Los Angeles-i színrevitelét egy filmnagyság (és parvenü) malibui villájában. Ami az opera műfajának finanszírozását illeti, természetesnek tartja, hogy az állam viselje a kulturális terheket. De változnak az idők: ma megbízhatóbbnak látszik a privát pénzforrás. Amerikában egyébként a színház mindig is a privát szférából táplálkozott. Fontosnak tartja azonban a művészi szabadság megtartását. Énekesként szívesen vesz részt kortárs operák színrevitelében, mint amilyen Ginastera Don Rodrigója, Menotti Goyája, Tan Dun The First Emperor vagy mexikói barátja, Daniel Catán Il postino című műve. 

A komoly munka utáni kiruccanást, a könnyedébbnek tűnő operett-, musical-, showműfajt, a szabadtéri és arénakoncerteket nem gázsilehetőségként kezeli, hanem a széles publikum meghódítására alkalmas új kifejezési formának tartja. Jó tudni, hogy a közönség ismeri és elismeri ilyen irányú teljesítményét is. Olyan szép feladatok ezek, mint például az 1990-ben induló „három tenor"-koncertek (elsőként Rómában, a Caracalla termáiban, a FIFA labdarúgó-világbajnokság alkalmából), XVI. Benedek pápa köszöntése washingtoni látogatásakor, vagy a hagyományos Christmas in Vienna sorozat Dionne Warwick, Charles Aznavour, Michael Bolton, Sarah Brightman, Luciano Pavarotti és mások társaságában... 

Hogy mi inspirálja? A mindig más-más szerep, a különféle karakterek megjelenítése. A postásban például a chilei Nobel-díjas költő, Pablo Neruda személyisége ragadta meg, akit föltétlenül életre kívánt kelteni. - Neruda nemcsak a politikai, hanem a művészeti fejlődés katalizátora is volt. Catán operája a művészetről és a szerelemről szól, amelyek az élet alapelemei. Muzsikája érzelemben gazdag; sokat tanult olyanoktól, mint Stravinsky, Richard Strauss, Puccini, Alban Berg. - Nerudát a leghétköznapibb dolgok is versre fakasztották. „Szemlélődök, és közben megszólítanak a dolgok, kérik, hogy énekeljek" - írta Neruda. Még a zoknijához is ódát írt. 

Meddig marad színpadon? - Amíg jó a közérzetem és a hangom, nem fogom magam kéretni, hogy énekeljek. De egy napig sem énekelek tovább, ha ez már nem lesz így. Egyelőre egyetlen nappal sem szeretnék kevesebbet énekelni, mint amíg tudok. 

Domingo izgalmas feladatnak tartja a Los Angeles-i opera és a Theater an der Wien kooperációját. Érthető Erkel Ferenc Bánk bánja iránti érdeklődése is. Kérdés, hogy a bemutató várható sikere megéri-e a nemzetközi szereposztás, színrevitel minden bizonnyal nagy költségeit - ismervén az amerikai publikum szokásait. (Évekkel ezelőtt az Association for Austrian-Hungarian Cultural Cooperation Marcel Prawyval már megkísérelte a Staatsoperben az opera bemutatását, de a megkeresett Edita Gruberova nem vállalta Melinda szerepét. Aztán a nagy operaguru elhunyt, a Holender-igazgatóság pedig nem lelkesedett az ügyért.) Megállapodás még nincs. A kísérletezés azonban - akárcsak az 1993-ban alapított Operalia énekes utánpótlás-támogatása - beleillik a művész marketingterveibe. - Nemcsak azért alapítottam az Operaliát, mert sok fiatal művész fordult hozzám támogatásért, de azért is, mert az énekes dolga az, hogy fellépéskor a maximumot adja, az operaház dolga viszont felnevelni a jövő sztárjait. 

Hogy mi adja Domingo aktív életéhez a kiegyensúlyozott hátteret? A család, elsősorban felesége, Marta. Először tizenhat évesen nősült, és hirtelen apaszerepben találta magát. Második felesége 1962 óta Marta Omelas mexikói szoprán, két fiának édesanyja, aki karrierjét áldozta föl a családért. Az utóbbi kilenc évben azonban ő is aktív operarendezőként: amerikai, mexikói, japán és orosz operaházakban. - Ő a legszigorúbb kritikusom, aki az első sorból figyeli a fellépéseimet. Családi szokás, hogy ünnepeken, családi események alkalmával valamennyien összejövünk az acapulcói házban. Fontos számunkra az érzelmi kötődés. 

Domingo élete annyira tele van zenével, karmesterként memorizálással vagy új szerep tanulásával, hogy a kevés szabadidőben, ami marad, nem kíván zenét hallgatni: - Ha majd csökken a karrier nyomása, néhány év múlva talán arra is lesz időm. 

Reviczky Katalin 
(Bécs) 

A cikket három színes fotó illusztrálja: A postás - Pablo Neruda szerepében; Cristina Gallardo-Domasszal;
Simon Boccanegraként a londoni Covent Gardenben