Közeledik a karácsony. Ilyenkor, az ünnepekre való készülődés közben –gondolom másnak is –, emlékek bukkannak fel a múltból.

5 éves koromtól – néhány évig – hétfőtől szombatig a nagyszüleimnél laktam Erzsébeten, egy üzlethelyiségben. Anyai Nagyapám vasbetonszerelő volt. Kezei alkalmazkodtak az évszaktól független szabadban végzett munkához. Esténként, amikor hazaért, hosszas körömkefés – ahogy Ő mondta – kézápolás vette kezdetét. Nem tűrte a „fekete” körmöket.

Ezekkel a megkérgesedett tenyerű kezeivel Nagyapám kedvenc időtöltése a fafaragás volt. Nem volt művész, soha nem tanulta, de saját örömére mindig farigcsált valamit. Első emlékeim pici figurák, majd évek múltán, amikor már nyugdíját egészítette ki ezzel, nagyobbacska méretű madarakat, szarvasokat, különböző állatokat készített. Ma is őrzöm a nekem faragott vázát, és a már gyerekeim szimpátiája miatt megviselt, de ma is szép, kézzel faragott arasznyi szarvas figuráját. A karácsonyi emlék ehhez kapcsolódik.

A karácsonyi készülődés akkor is létezett, csak kicsit másképpen történt. A Nagymamával szorgosan jártuk a boltokat és a piacot, mert nálunk a karácsonyi ünnepet a Nagyapám által feldíszített karácsonyfa és a karácsonyi ebédek jelentették. Ezeknek a karácsonyoknak, volt egy számomra soha el nem feledhető „képe”. A karácsonyfa.

A fenyőfát mindig a Nagypapa díszítette, hogy mikor, arra nem emlékszem, de mire elérkezett a gyertyagyújtás ideje, ott állt a fehér abrosszal letakart hokedlin az ámulatba ejtően szép, feldíszített karácsonyfa.

Mitől oly erős emlék ez? Akkor, 5-6 évesen csak a csodálatosan szép „havas”, pici faragott, festett figurákat, a Nagymama sütötte fehér és rózsaszínű habkarikákat, és a helyenként fel-felbukkanó, titokzatos ízű szaloncukrot láttam. Az összképet vibráló fényű gyertyák tették még varázslatosabbá (igaz azt csak a Nagypapa gyújthatta meg!). Onnan lentről, ahonnan én felnéztem a karácsonyfára, az egésznek így együtt volt valami fehér ragyogása. Olyan volt mintha az egész fát valami fehér, világító fény venné körül.

Újabb felfedezés volt, a fa alatt a fából faragott piciny jászol, és a körülötte elhelyezett pici figurák együttese. Miniatűr mása a Bibliából ismert jelenetnek. A jelenethez tartozó magyarázatot csak jóval később ismertem meg. Egyenként fedeztem fel Nagyapám esti faragásainak figuráit, a piciny csecsemő alaktól egészen a jászol körül lévő állatokig mindet.

Kérges, kemény kezeivel egyenként faragta ki és állította össze a jelenetet nekünk, az unokáknak.

Minden évben volt valami újabb felfedezni való a fa alatt. Egy-egy figurát újra faragott, vagy egy újabb állat került a piciny, szalmával is megszórt miniatűr istállóba. Ez volt az Ő ajándéka.

Múltak az évek, saját családom lett, saját karácsonyfával. Minden évben próbáltam olyan karácsonyfát készíteni a gyerekeimnek, ami legalább egy picit hasonlított volna a Nagypapa karácsonyfájára. Soha nem sikerült.

Az Ő keze által valami titokzatos szépségű, számomra fehér fényben világító fa lett a zöld fenyőfából. Akkor már tudtam, hogy a fehérséget, a szakmáját meghazudtoló könnyed mozdulattal, rengeteg türelemmel, egy nagyon vékony rétegben felrakott vatta adta. Amikor már a saját magunk fáját díszítettem, akkor értettem meg, mennyi türelem kellett ehhez, hogy minden, még a legapróbb ágra is kerüljön a „hóból”.

Sok év után, amikor megszülettek a gyerekeim, hajtott a kíváncsiság, hogy felnőtt fejjel is megnézzem a Nagypapa karácsonyfáját. Megtudni, hogy létezik-e még a „fehér fény” a fa körül. Megmutatni a gyerekeimnek is, látni az arcukon, valóban olyan különleges-e a látvány.

A történet kezdetétől tízegynehány évvel később a két gyerekem kezét fogva, az akkor már asztalra állított karácsonyfa számomra ugyanúgy lélegzetelállító látványt nyújtott. S hogy ez nem csak a gyerekkori emlék hatása volt azt leolvashattam a gyerekeim szemeiből. A Nagypapa, akkor már elnehezedett kezeivel, ugyanúgy díszítette fel a karácsonyfát mint régen, csak akkor már a dédunokáknak.

Nagyanyámék kilenc unokája közül én voltam a negyedik a sorban. Az unokatestvéreimmel soha nem beszéltünk erről, fogalmam nincs, hogy az ő emlékeik között, mennyire maradt meg a Nagypapa karácsonyfája.

Magamról tudom, hogy nekem most karácsonykor is megjelenik majd, igazi, élő és már el nem érhető emlékként a fehér fényben sugárzó fa a Nagymama habkarikáival és a Nagypapa betlehemi jelenetével. S hogy nem csak az idő szépíti meg az emlékeket, számomra bizonyította a 11 dédunoka közül kettőnek, – az én gyerekeimnek – a látvány hatására kikerekedett, csodálkozó, csillogó szeme, amit soha nem felejtek el.

Kívánom mindenkinek, aki még ez után fogja feldíszíteni saját családja fenyőfáját, hogy legyen emlékei között egy, a „Nagypapa-karácsonyfájáról” őrzött kép is. Mert meggyőződéssel vallom a fenti történet alapján is, hogy az egész életre szóló „ajándékért” nem kell semmilyen üzletbe bemenni, azt csak mi magunk készíthetjük el, adhatjuk át a gyerekeinknek. Az igazi ajándékot szeretetből rakjuk össze.

Boldog karácsonyt!

Pécel, 2004. november 2.

                                                                                             Csontos Tamásné

Megjelent az ESE-Híradó Gödöllő-Isaszeg-Pécel Kistérségi Közéleti és Kultúrális Havilap 2004. decemberi számában

www.egymast-segito.hu