Talán van aki emlékszik rá, hogy néhány hónapon át, Pécel régi épületeiről írtam az ESE-Híradó hasábjain. A napokban kedves vendégem kedvéért elővettük a megírt cikkeket és a hozzájuk tartozó képeket nézegettük.

A mappa a cikkekkel, az album a képekkel az asztalon maradt. Mielőtt visszatettem volna a polcra, hónapok óta először, belelapoztam a mappába. Beleolvastam egy-egy „öreg ház” történetébe. Most is, az egyes részek olvasása közben, minden épületnél másik arc, másik emlék bukkan elő. S van valami, ami csak most tűnt fel. Azokban a hónapokban beszélgettem a hétköznapi élet különböző területein tevékenykedő, más-más közösségekhez tartozó emberekkel. Ezeknek a beszélgetéseknek a tárgya mindig ugyanarról szólt:

a szülőfaluról, az otthonról, vagyis Pécelről.

Utcán, autóbuszon, vonaton akaratlanul belehallgatva beszélgetésekbe, vagy a televíziót bekapcsolva ugyanerről a kisvárosról, saját lakóitól, olyan éles kritikákat és akkora véleménykülönbségeket hallani, hogy az helyenként minden képzelőerőt felül múl.

Mégis van egy terület, egy alkalom, amikor ugyanezek az emberek mindenféle hovatartozásuk, elkötelezettségük ellenére szót tudtak érteni, s egymást segítve, kiegészítve sorolták emlékeiket.

Most az írások, képek és az emlékek között lapozgatva, végig mertem gondolni, hogy mennyivel békésebb, megértőbb és jobb világban élhetnénk, ha az élet más területén is félre tudnánk tenni előítéleteinket, s elfogadnánk, hogy mindenki első sorban ember, minden más tulajdonsága csak ez után következik. Azt, hogy mennyit segíthetnénk egymásnak, ha próbálnánk elfogadni és tiszteletben tartani egymás meggyőződését. Ha mernénk tudomásul venni, hogy az élethez tartozó más területen is békességben, megértésben élhetnénk, ha elfogadnánk embertársainkat olyannak amilyenek.

Két egyforma ember, két egyforma nézőpont, vélemény, szerintem nincsen. Mégis én meggyőződtem róla, hogy lehet a város érdekében ugyanazt a „nyelvet” beszélni. Indulatok, és hangos szóváltás nélkül, csendben, összefogva, ezt a célt szem előtt tartva. S ha még álmodhatok tovább, úgy hogy a jövőben senkinek ne kelljen átélnie, hogy hangosan, nyilvánosan emberek bántják egymást.

Hamarosan beköszönt egy új év. Néhány napra elülnek a viták, helyüket ünnepi készülődés, az ünnep hangulata veszi át. Az esztendő első perceiben, saját magunknak tehetünk fogadalmat, melyek betartását csak magunktól kérhetjük számon.

A 2005-ös évben őrizzük meg a december végi napok békés, egymást megértő, egymással törődő hangulatát, NE engedjük, hogy ez a békesség az ünnep multával elillanjon, mint a buborék, mely az esztendőt köszöntő pezsgőspohárból száll…

Pécel,2004.november20.                                              Csontos Tamásné

Megjelent az ESE-Híradó Gödöllő-Isaszeg-Pécel Kistérségi Közéleti és                                  Kultúrális Havilap 2004. decemberi számában

                                 www.egymast-segito.hu