Gyönyörûséges a felújított Covent Garden Operaház - az új rész harmonikusan illeszkedik a régihez, beleértve egy mozgólépcsõt is. Ha az ember a régi, szûk folyosókról kijut az új termekbe, korridorba, azonnal van mozgástere. Az emeleti ülések megmaradtak igencsak szûkösnek - nincs karfa a székek között, magunkhoz szorított karokkal üljük végig az estét -, de mégis, mindenki valahogy elfér.

Ahogy gyönyörûséges a szinte könyvnek beillõ mûsorfüzet is. Foglalkozik Rostand életével és mûveivel, történelmi idõutazást tesz a Nagy Orrok Birodalmában (illusztrációk: da Vinci, Ghirlandaio, s persze Brueghel), az obligát cselekmény- és szereplõismertetésen túl beszámol a CG aktuális projektjeirõl, s persze elemzi Franco Alfano pályáját, szinte monomániásan érvelve a darab értékei mellett.

Lehet, hogy igaza van. Elvégre van valami bája annak, hogy egy este feltûnik itt vagy fél tucat komponista szelleme, némi Cheniér és Fedora, a Tosca és az Angelica nõvér, de kísért a francia impresszionizmus, sõt, Wagner és Respighi is.

Ha nem tudnám, hogy a darab bemutatójára 1936-ban került sor, úgy bõ emberöltõnyivel korábbi zenének gondolnám.
Hatásos persze a maga módján és idõnként, az utolsó jelenet melankóliája megfogó.
A nagy kérdés: jogos-e, hogy a világ egyik vezetõ operaháza (amúgy a Metropolitannel közös produkcióban) mûsorára tûzi?
Igen. IGEN!
Ha, és amennyiben a címszerepet egy olyan kaliberû mûvész énekli, mint Domingo. Pontosabban: ha Cyranót egy Domingo kaliberû mûvész formálja meg.

Domingóról már könyvtárnyit összehordtak. Ami a döbbenet: ez a hang gyakorlatilag ma is intakt. Szárazabb persze, mint fénykorában, de a volumen, a dinamikai skála, a kifejezés megmaradt.
Zsebkendõnyi területen játszik futballpályányit.
S csak emlékeztetõül: most 35 éve, hogy e házban debütált, jövõre lesz negyven, hogy elõször énekelt a Bécsi Operában…

Raymond Very kellemes lírai tenor. Sondra Radvanovsky sokak számára ma az egyik vezetõ szoprán az olasz fachban. Engem zavar kis amplitúdójú, gyors vibratója, noha a hangszín alapjában véve szép, ugyanakkor forte tartományban mattá tud válni.
A nagy csalódás a beugró Michaels-Moore volt - õt korábban "élõben" sose hallottam. Köztudottan igen kevés fellépést vállal, ennek dacára a hang már nincs in floribus - bántóan zörög a magas lágéban.
Adekvátak a többiek, remek a kórus és a (monstre) zenekar.

A rendezés, na ez egy más tészta. Ismét leírom: a Metropolitannel közös produkció. Az elsõ széria ott futott, az ottani ízlést tükrözi a "kosztümös" koncepció, az egész kulminációja a III. felvonás csatamezeje, lõtoronnyal, ágyúdörgéssel és füsttel.
Vártam, mikor tûnik elõ Errol Flynn.

Nem errõl szólt az este. Egy ritkán hallható operában korunk egyik legnagyobb énekese nyújtott maximálisat, felejthetetlent, s szerencsére a zeneszerzõ elég sok énekelnivalót írt neki.
Végül is, gondoltam, Domingo a tenorirodalom minden nagy szerepét elénekelte már, Az Idomeneótól Florestanon és Edgaron át a Verdikig és Puccinikig, meg jó néhány Wagnert, nem marad más, csak a raritások.
Gondoltam, én bolond - amíg másnap egy boltban meg nem láttam Puccini Edgarjának legújabb CD-felvételét.
Hármat találhatnak, kivel a címszerepben.