Világtól elzárt, távoli hegytetőn épült templomban ereklyét őriz egy lovagi közösség: a Grált. Az utolsó vacsora kelyhe volt az egykor, s Jézus vére is ebbe csorgott a keresztről. Csodatevő ereje tartja fönn a lovagok létét, amíg áldásában időről időre részesülnek. A rend királya, Amfortas számára azonban a kehely felmutatásának szertartása - kínzó fájdalommal járó, vezeklő kötelesség. A legtisztábbak, bűntelenek rendjének feje - bűnös.
Harcba indult egykor a varázsló Klingsor ellen, aki kastélya bűvös kertjében a szerelmi vágy erejével, csábos szépségű leányok vonzásával térít el arra tévedő Grál-lovagokat a tiszta erény, a hit útjáról. Amfortas, aki a varázst megtörni, leküzdeni indult oda, maga is áldozatul esett a testiség, a nemiség csábításának. Így Klingsor hatalmat nyert rajta, elragadta fegyverét, a Grál szent lándzsáját és megsebezte vele. S ezt a sebet csak ugyanennek a szent lándzsának az érintése gyógyíthatja - ha egyszer visszakerül ellensége kezéből a Grál-rend birtokába. Egy öreg Grál-lovag, Gurnemanz beszéli ezt a régi történetet a rend ifjú apródainak. A szenvedő királyt eközben enyhítő fürdőre vezetik kísérői a közeli tóhoz. Egy titokzatos, feldúlt külsejű, egzaltált szavú nő balzsamot hozott
Amfortasnak, messzi földről. Jól ismerik itt Kundryt. Gyakran jár erre, segít, hírt visz és hoz, ha a Grál lovagjai valahol távol harcolnak az igaz ügyért, de rejtélyesen eltűnik olykor, s ezek a baj, a csapások napjai a Grál országában. Távol volt, akkor... Amfortas elbukásakor is. Gyógyírja most enyhítette a király fájdalmát... Gurnemanz befejezi elbeszélését. Égi hang jósolta Amfortasnak egykor: ,,A részvét bölcse, a balga szent..." lesz a kiválasztott küldött, aki visszaszerzi a szent lándzsát a bűn kezéből... Ekkor izgatott zaj támad. Nyíllal elejtett hattyú teste hull alá. Egyszerű öltözetű, erdőn-mezőn élő ifjú a vétkes. Gurnemanz szelíd szóval beláttatja vele tette durvaságát: ezen a tájon a védtelen állat élete is szent... A fiú könnyezve töri ketté íját. Semmit sem tud saját kilétéről, még a nevét sem, csak anyjáét: Herzeleide. Ő maga egyszer fényes lovas daliák nyomába eredt, elszakadt az anyai háztól s a visszautat nem találja többé.
Egyszerre felfigyel Kundry, mert ő többet tud: a fiú apja vitézi harcban esett el, s Herzeleide, hogy óvja fiát, a világtól elzárva nevelte fel. A fiú eltűntével aztán az anya belehalt bánatába... Az ifjú, kitörő fájdalmában, a hírhozóra támadna, ha Gurnemanz meg nem fékezné. Kundry pedig - különös, görcsös-eksztatikus vergődésben, valami rejtélyes, transzszerű álomba zuhan.
Reménytkeltő gondolat ébred Gurnemanzban. Erre - Monsalvat hegyére - bűnös ember nem találhatja az utat... Az ismeretlen, a világ minden dolgában oly járatlan-tudatlan ifjút - az áttűnő, elváltozó tájon át - a Grál-templomba vezeti: legyen tanúja az úrvacsora-szertartásnak. Nemcsak az egybegyűlő lovagok, egy távoli, síri hang is a szent kehely felmutatását követeli: Titurel, Amfortas apja, a rendalapító király szava. Őt kivételes, halálon túli létében már csak a Grál meg-megújuló kegyelme élteti... Amfortas megrázó, megkínzott könyörgésben szeretné elhárítani magától az áldozatbemutatás tisztét. Halála váltsa meg inkább a közösséget az ő bűne terhétől... De tudnia kell: nincs még feloldva vezeklése alól. Fájdalomtól elgyötörve emeli társai felé a fényben felizzó Grál-serleget. Majd kihuny a fény, az üdvben újra részesült lovagok elvonulnak.
Gurnemanz a dermedten álló ifjú jövevényhez fordul: érti-e, tudja-e, mit látott? Nincs válasz. Az öreg lovag csalódottan és ingerülten útjára küldi vendégét.

Klingsor, varázsvárában, félelmetes magabiztossággal várja csábító erői új áldozatának közeledtét. Itt éled iménti, létet-alakot cserélő transzállapotából Kundry. Most Klingsor varázsának eszközeként kell cselekednie, mert Klingsor ismeri őt, mint a megrontó érzéki vonzás (ősidők óta nevét, személyiségét váltó) örök démonát. A tudatlanság tiszta hősét kell most elcsábítania, minden másnál nehezebb feladat lesz ez! Kundry tiltakozna átkos küldetése ellen, de engednie kell. Klingsornak hatalma van fölötte: a varázsló rég megfosztotta magát férfi voltától, hogy asszonyi vonzás ne hathasson rá - még a bárki más számára ellenállhatatlan Kundryé sem. Fékezhetetlen támadó hágott át a vár kertjének falán, a védő vitézeket elűzte, megsebesítette... A Grál-templom táján látott tudatlan ifjúra ismerünk benne. A kert virágai közt elvegyült, szinte virágokká vált csodaszép leányok látványa vonzotta ide. Érzéki zsongású, bűvölő énekük, táncuk fogja körül az ámuldozót, az ő számára a szépség tiszta öröme, játéka mindez... S ekkor halk szólítás állítja meg, eddig ki nem mondott név: Parsifal! A kavargó körből Kundry tündérszéppé vált alakja tűnik elő, a ,,viráglányok" szétoszlanak. A fiúban anyai szó emlékét ébreszti az elfeledett név. És anyja emlékéről beszél neki Kundry is, harcban elesett apjáról, az ő gyermekségéről, amiről mindent tud. Nevét ,,tiszta balga"-ként fordítja le. Balgaságára eszmél rá a fiú, hiszen elhagyta, már-már elfeledte anyját... Kundry vigasztalón, lágyan magához vonja és - úgymond - a haldokló anya búcsúcsókját adja ... a szerelem első csókjában. "Amfortas! A seb! a szívemben ég!" - kiált fel Parsifal, kétségbeesett, megrázó felismeréssel. A szerelem első ízlelése annak a szenvedésnek emlékező megértőjévé tette, amelynek tanúja volt. Az érzéki vágy egyetlen átélt jele - tudójává tette az emberi szenvedés, bűn és tisztaság útjainak. Ott, a Grál-templomban minden - Amfortas fájdalma, a kehely tisztulást, üdvöt árasztó fénye - a maga küldetése parancsaként idéződik fel most benne. A pillanatra megismert vágy is égeti, mégis elutasítja a szerelemmel közeledő Kundryt: Amfortas elbuktatójára ismer benne. Pedig feloldásra szoruló szenvedő ez a nő is. Örökös bűnhődés, átok rajta az érzéki csábítás emésztő kényszere. Tanúja volt egykor - egy korábbi létében - a minden emberért vállalt szenvedésnek - és kikacagta! És tudja: ha bárki férfi egyszer ellenáll csábításának, az meg is váltja átkától. Mégsem tud másra vágyni, mint a szerelemben, a kéjben való feloldódásra, ha az örök kárhozat árán is. De Parsifal előtt most már világos a cél: Amfortasra kell újra rátalálnia, ehhez kér segítséget a nőtől. Az eltaszított és szenvedélyét leküzdeni képtelen Kundry azonban elátkozza a hős útját: tévelygéssel, bolyongással, célba soha-nem-találásával... Klingsor a varázserejű lándzsát hajítja az ifjú felé. Az lebegve áll meg Parsifal feje fölött. Ő a kereszt jelét írja le vele - és a rontás vára összeomlik, a bűvös kert pusztasággá hervad. "Tudod, hol találhatsz rám!" - szól Kundryhoz és a Grál szent lándzsájával kezében útnak indul.

Éled a Grál-templom tája: tavaszodik. Az elaggott Gurnemanz egy bokor rejtekén az önkívületéből eszmélő Kundryra lel. A nő arcán - sem a régi, feldúlt vadság, sem érzéki-csábító vonzás... valami új: megtisztult, egyszerű alázat. Egyetlen szava, kívánsága van csak: ,,szolgálni..." De nincs miben segítenie. A Grál-rend teendői - kívül, a világban - elsorvadóban vannak. A csüggedt lovagok egy ideje - Amfortas utolsó Grál-áldozása óta - nem járják többé igazakat, ártatlanokat segítő harcos útjaikat. Páncélos, fegyveres, zárt sisakrostélyú lovag közeledik az erdő felől. Gurnemanz felfigyel: fegyverben járni, ezen a megszentelt tájon, s épp nagypéntek reggelén?! Inti az ismeretlen jövevényt a hely és a nap szentségére - s az némán teszi le maga elé páncélját, sisakját felnyitva imára térdel földbe szúrt lándzsája előtt. Gurnemanz felismeri a valaha erre járt hattyúölő ifjút... - és a megváltás elérkezett óráját: a Grál szent fegyvere tért haza. Parsifal küzdelmes, átoksújtotta bolyongása véget ért. Az ősz Grál-lovag lefesti előtte a Rend nyomorúságát: Amfortas képtelen leküzdeni gyötrelmeit, az ifjú ittjárta óta nem mutat be többé áldozatot. Éppen mára - az agg Titurel gyászszertartására - ígérte meg, még egyszer, utoljára... De ez már a feloldozást hozó ifjú hős tiszte lesz, akinek Kundry megmossa lábát, s akit a Grál legöregebb harcosa a Rend új királyává szentel. Ideje indulniuk most a szertartásra, Amfortas megváltására - csak a virulásnak indult természet szépsége tartja fogva még egy percre Parsifalt. Nagypéntek varázsa nem a gyászra, szenvedésre emlékezteti a világot - a csírázó, megújuló életre... A fejét meghajtó, megszabadultan felzokogó Kundryt (aki ,,sírni soha nem tudott"!) Parsifal - tisztében első tetteként - a keresztségben részesíti. Zordabb, könyörtelenebb kép fogad a Grál-szentély belsejében. Megrendült gyászban, küldetésük összeomlása, vége tudatában gyülekeznek a lovagok alapító mesterük, Titurel koporsója körül. S a bűntudatban vergődő, megkínzott Amfortas most is ellenállna még tiszte megígért, utolsó teljesítésének, társai kezétől-kardjától kéri inkább a feloldozó halált. De - sebét csak az a fegyver gyógyíthatja, amely ütötte - hirdeti egy tiszta fényű hang. Parsifal a szent lándzsa hegyével érinti Amfortas sebét - s az fájdalmától, bűnétől szabadultan tekint fel új királyára. A Grál-kehely a tiszta lelkű hős, Parsifal kezéből hinti áldását a hit lovagjaira.

A fotón Parsifal: Placido Domingo!