- Ne haragudjon, mielőtt beszélgetnénk, megnézném a színpadot - mondja az amerikai születésű Thomas Hampson. Bécsből jött kocsival, elcsodálkozik, milyen gyorsan ide lehet érni. Élete nagy részét szoros szimbiózisban éli bőröndjeivel. Európa és Amerika között úgy utazik, hogy a fáradtságtól már nem is érzi a repülőút és az időeltolódás miatti "jet lag"-et. Elégedetten tér vissza a színpadról, alig várja, hogy kipróbálhassa. Még nem járt Pesten, két éve szó volt egy koncertről. Egy szemműtét miatt le kellett mondania nemcsak ezt, hanem az egész turnét. Most a Mahler Ünnepre érkezett Hampson, akinek karrierje alatt nem volt olyan év, hogy ne énekelt volna Mahlert.

- Először vagy harminc éve, a Music Academy of the Westen találkoztam a komponista muzsikájával - emlékszik. - Az egyik dalénekeseknek tartott órát a Kindertotenliedernek (gyermeksirató dalainak) szenteltük. Kicsit bonyolultnak tűnt, nem nagyon ismertem sem a darabot, sem a szerzőt. Elhatároztam, hogy meghallgatom a szimfóniáit. A kocsimagnóba betettem egy kazettát, amelyen Leonard Bernstein vezényelt. Teljesen megsemmisültem, képtelen voltam tovább vezetni.

Mérföldkőként említi 1995-öt, Amszterdamot: két este elénekelte az összes Mahler-dalt; és köztudott, hogy ismeretsége, barátsága Bernsteinnel is közelebb hozta a zeneszerzőhöz. Kérdezhetnék, hogy talál-e még újdonságot Mahler muzsikájában. - Nagyon is - mondja az énekes -, Mahler ugyanis zenében megfogalmazta a mindennapok hangját, a szavak dallamát, a természet színeit, a gondolatok visszhangját, érzelmeink muzsikáját. Márpedig ezek nap mint nap változnak. A zene nyelve egyetemes, és átmosódik minden nemzet kultúráján. Mégis más énekelni Coloradóban és Hamburgban, Bécsben és Budapesten. A közönség mindenhol különbözőképpen reagál, a művész és a hallgató közötti párbeszéd esténként változik.

Amikor arról kérdezem, hogy a daléneklés hasonlít-e a versmondáshoz, azonnal deklarálja, a dalirodalom nem a beszélt szöveg megzenésített változata, egy másik művészeti ág. Az éneklés és a beszéd alapvetően két különböző tevékenysége az emberi agynak és szívnek.

- Mitől lehet ijesztőbb a közönségnek a zongorakíséretes daléneklés, mint a nagyzenekaros koncert vagy az opera? - kérdezem.

- Nem tudom, sosem ütöttem meg senkit, és nem is dobáltam meg a nézőteret - mondja, és mielőtt további válogatott nézőkínzásról beszélne, komolyra vált: a dalestek mostanában inkább a hírességekről szólnak, mint a művekről. A koncertszervezők anyagi megfontolásból az ilyen típusú hangversenyeket hatalmas befogadóképességű termekbe viszik. Ilyen például most ez a fantasztikus Művészetek Palotája. És ha az előadó nem egy híresség, vagy nincs valami különlegessége az estnek, nehezebb megtölteni a nézőteret. És ha még azt is hozzátesszük, hogy a dalest egy intim művészeti forma, akkor kijelenthetjük, nagy kihívás megkedveltetni ezt a muzsikát.

Szemere Katalin