Az olasz nyelvben a kicsinyítéshez, nagyításhoz és fokozáshoz páratlanul gazdag eszközök állnak rendelkezésre. Így a mindennapi logikával fokozhatatlan „prima donna” kifejezésnek is van az olaszban „felsőfoka”: a „prima donna assoluta”, az abszolút primadonna. Ha létezik énekesnő, aki a XX. században kiérdemelte ezt a címet, akkor az Maria Callas.

Maria Anna Cecilia Sofia Callas 1923. december 2-án, egy görög bevándorlócsaládban született, New York olvasztótégelyében. A Callas nevet az édesapa vette fel Amerikában az eredeti Kalogeropulosz családnév helyett, tehát az, hogy az énekesnő a néhány éven át saját színházának számító milánói Scala nevéből alkotott anagrammát használta volna művésznévként, legenda. Görögországban, az óhazában, azonban nem anyakönyvezett nevén, hanem Maria Kalogeropuloszként kezdte el pályafutását.

Addig viszont sok minden történt. Mariának – és testvérnénjének, Cynthiának, vagyis Jackie-nek – rámenős, céltudatos és uralkodó hajlamú anya jutott. Szeretetből kevesebb szorult belé. A család állandó anyagi gondjai ellenére mindkét lányát, a zongorázó Jackie-t és az emellett énekelni is tanuló Mariát zeneórákra járatta, s ezt azzal a szilárd elhatározással tette, hogy lányaiból világhírű művészt farag.

Mariát édességekkel tömte, mondván, hogy a hangot táplálni kell – félő azonban, hogy így akarta feledtetni, hogy a természeténél fogva falánk kislány érzelmi éhségét kielégítetlenül hagyja. Leányát egyik szereplésről a másikra, egyik rádióvetélkedőről a másikra vitte, dicsekedve mindenkinek, mit nyert s mekkora sikert aratott. Elvette tőlem a gyermekkoromat – írta anyjáról évtizedekkel később mélységes keserűséggel az énekesnő.

Az édesapa, Jorgosz, vagyis immár Georges, gyógyszerész volt: gyengén menő patikáját idővel el kellett adnia, s alkalmazottként helyezkedett el; a pénz mindig hiányzott a négytagú családban. A szülők rosszul éltek, folyton veszekedtek egymással, Georges gyakran keresett magának másutt vigasztalást. 1937-ben, Maria 14 éves korában odáig fajult a dolog, hogy a szülők elhatározták, elválnak. A család, az apát hátrahagyva, visszatért Görögországba.

Maria Callas-Kalogeropulosz zenei fejlődésében a döntő fordulat 1940-ben következett be. Ekkor fogadta tanítványává Elvira de Hidalgo, spanyol koloratúrszoprán, aki azokban az években Athénban tanított. Hidalgo nemcsak kitűnő énekesnő volt, hanem nagyszerű pedagógus is, aki felismerte tanítványa kivételes zenei és hangbéli adottságait, de azt is, hogy a roppant szorgalmas és önmagával szemben rendkívül igényes Callasnak bölcs és tapasztalt, együttérző mesterre van szüksége, aki képes megóvni a túlzásoktól, a hangjával való korai „rablógazdálkodástól”.

Hidalgo képes volt nehezen kezelhető tanítványának mindezt megadni, ő bízott benne, sőt, lassan anyja helyett anyja lett.

Maria Callas hang- és zenei adottságai olyan rendkívüliek voltak, hogy megítélését – legalábbis az utókor szemében – alig-alig befolyásolják bizonyos, egész pályafutását meghatározó énektechnikai hiányosságok. Elsősorban a magas, a középső és a mély regiszterek határán tapasztalható törés, a középregiszter élessége és a tartott magas hangok tremolószerű vibratója – máig vitatott, hogy valóban képzésbeli hiányosságokról vagy pedig megváltoztathatatlan fizikai adottságokról van-e szó. Bizonyos azonban, hogy a művészileg és technikailag rendkívül tudatos és igényes énekesnő tisztában volt a problémákkal, és amikor a pályafutása során rendszeresen előforduló botrányszagú szituációkban, egy-egy hűléses betegség, rossz hangi diszpozíció nyomán két igen rossz lehetőség, a fellépés és a lemondás között kellett választania, keservesen megtapasztalta a szorongás és a bizonytalanság érzését. Ezeknek a negatív élményeknek minden bizonnyal döntő szerepük volt abban, hogy olyan korán – 1965-ben, tehát 42 évesen – végleg visszavonult az operaszínpadról.

Igaz, hogy igen korán be is ért, hiszen színpadi pályafutása jó három hónappal 19. születésnapja előtt elkezdődött. 1942 augusztusában, az Elvira Hidalgónál végzett kétéves tanulmányok után az athéni Királyi Színházban, a Tosca címszerepében mutatkozott be. Már a legelső előadásban feltűnést keltett: első kritikusa szerint „a rendezés minden … gyengeségét elfelejtjük, amint megjelenik Maria Kalogeropulosz, ez a fiatal lány, szinte még gyermek … Nemcsak hibátlanul alakítja szerepét, és kifogástalanul énekel, hanem arra is képes, hogy olyan meggyőződéssel játsszon, amely nemegyszer magával ragadja a közönséget.” Ne felejtsük el, hogy egy kimondottan kövér lányról van szó, akinek rendkívüli drámai képességei e hátrány mellett is szembetűnőek.

Callas egészségével más problémák is voltak. Gyermekkorától kezdve alacsony, időnként kirívóan alacsony volt a vérnyomása. Gyakran szédült és fiatalon is állandóan fáradtsággal küszködött. Emellett hajlama volt a különböző – légúti és egyéb – fertőzésekre; gyakran kínozták arc- és orrmelléküreg-gyulladások. Igen erősen rövidlátó volt; kontaktlencse akkoriban még nem létezett, s ő megannyi színészileg is lenyűgöző alakítását úgy valósította meg, hogy a színpadon szinte alig látott.

Természetesen a viharos családi élet, a különlegesen problematikus anya-leány viszony is megtette hatását: Maria kiegyensúlyozatlan, önmagával és másokkal viaskodó felnőtt lett. Callas, miután elváltak útjaik, édesanyjával és testvérével szemben is hidegen viselkedett, a II. világháború után „újra megtalált” édesapjával azonban meghitt kapcsolatot alakított ki.

A leánya sikeres szereplései révén saját büszkeségét dédelgető édesanya sivár közelségéből a színpad világa reális menekülést jelentett – talán ilyen szempontból sem véletlen az igen korai pályakezdés. Hasonló szerepet játszhatott életében a fiatalon, és igen nagy korkülönbséggel megkötött házasság Giovanni Battista Meneghinivel. Valószínűleg mindkét félből hiányzott a mélyebb érzelmi elkötelezettség; a férj-impresszárióval való kapcsolat fokozatosan üzleti együttműködéssé szürkült, s amikor még ez sem bizonyult kellőképpen sikeresnek, a házasság válságba jutott, s a válás után kapcsolatuk végérvényesen ellenséges maradt. Maria Callas élete, ahogy egy életrajzírója fogalmazott, az egyedüllétek története volt. Hozzátehetjük: az elmagányosodásé is. A Meneghinivel kötött házasságánál még jobban megrázhatta az 50-es évek végén kezdődő kapcsolata Arisztotelesz Onasszisz hajómágnással, amely sohasem vezetett házassághoz, de érzelmileg még inkább kifosztotta.

Maria Callas élete, ahogy egy életrajzírója fogalmazott, az egyedüllétek története volt.

A színpadtól – és kevés kivételtől eltekintve mindenfajta szerepléstől – visszavonuló Callas utolsó éveit párizsi lakásában egyre sűrűsödő magányban, önmagát a külvilágtól szinte elbarikádozva töltötte.

Lehetetlen még csak felvázolni is Maria Callas pályafutásának viharos történetét: a frenetikus sikereket, az eksztatikus ünneplést, a magánéletének legintimebb részleteit is kiteregető, hol rajongó, hol pocskondiázó rosszindulatú sajtót; a botrányokat, amiért lemond fellépéseket, vagy épp ellenkezőleg, amiért betegen nem nyújtja a megszokott teljesítményt; sztárallűrjeit, amikor a vártnál kisebb betűvel szedett név a műsorlapon, vagy a meghajlási rendben egy rá nézve sérelmes hiba hisztérikus megnyilvánulásokra készteti; melegszívű és segítőkész kollégák megbántását és kiengesztelését; a városokat és operaházakat, a helyeket, amelyekből hosszú időre vagy végleg száműzik, mert valamiféle kínos affér – vagy éppen méltatlan megtámadtatás – fűződik nevéhez; repertoárjának fokozatos szűkülését pályafutásának két évtizede alatt. Minél közelebbről tanulmányozzuk azonban ezeket a történeteket, annál inkább egy rendkívül érzékeny és intelligens, ám bizonyosságot senkiben és semmiben nem találó, űzött vadként élő művész megrendítő alakját látjuk a hisztérikus primadonna sztereotípiája helyett.

De térjünk vissza az 1945-től ismét Amerikában élő fiatal művésznőhöz és egészségi problémáihoz! Az Egyesült Államok ekkor még nem hagyta magát meghódítani Callas által – ahogy ezt Elvira de Hidalgo megjósolta neki. De két év után mégis bekövetkezik a nagy áttörés, immár Európában, a veronai arénában, ahol Tullio Serafin, a kiváló, idős operadirigens, onnantól atyai jó barátja, Ponchielli Giocondájának címszerepére szemeli ki. Attól kezdve egyre-másra nyílnak meg előtte a neves európai operaházak kapui, és igen sokat vendégszerepel Dél-Amerikában is. 1950-ben pedig elkezdődik életének talán legsikeresebb és viszonylag legkiegyensúlyozottabb négy éve, amelynek során a milánói Scala az otthon biztonságát nyújtja számára.

Ugyancsak 1950-ben Callas súlyos sárgaságon esett át, amelynek nem volt maradandó hatása egészségére. A következő évben viszont egy időre erősen megdagadtak a lábai, s ez a színpadra lépésben is meggátolta. Ez a tünet, ha a krónikus fáradtsággal kiegészítjük, korai jele lehet krónikus szívbetegségnek. Tegyük hozzá, hogy a tünet nem sokkal az után jelentkezett, hogy hihetetlen akaraterővel néhány hónap alatt megszabadult túlsúlyától – állítólag még galandférget is nyelt, követve környezetének tanácsait. Szervezete tehát – az óriási munkatempón túl – különleges igénybevételnek volt kitéve. Életének következő, viharos másfél évtizedében – visszavonulásáig – azonban nem következett be semmilyen látványos rosszabbodás, különleges esemény egészségi állapotát tekintve. Amikor 1973–74-ben egy időre megint aktívabbá vált, koncerteket vállalt és mesterkurzusokat vezetett – 50 év körüli volt ekkor –, legfeljebb énektechnikája fölötti kontrollja volt gyengébb, mint egy évtizeddel korábban, energiája nem csökkent.

1977. szeptember 16-án bekövetkezett halála előtt, aki látta, nem gondolt a közeli végre – annak ellenére, hogy álmatlanság és idegkimerültség ellen már jó ideje rendszeresen szedett gyógyszereket. Aznap későn kelt fel – előző nap jól volt, lement sétálni az utcára, bár éppen átesett egy kisebb meghűlésen. Éjszaka viszont éles fájdalmat érzett a hátában, s megkérte házvezetőnőjét, Brunát, hogy masszírozza meg. Reggel vagy inkább már délelőtt, Bruna bevitte neki a szokásos narancslevét, és valamivel később, amikor a kávéjával visszatért, Callast a földön fekve találta; mint mondta, megszédült a fürdőszobába menet. Férfi kollégájával együtt az ágyra fektették az énekesnőt, aki nehezen lélegzett, és ajka elkékült. Orvosért telefonáltak, de senkit sem sikerült elérniük; végül egy ismerős orvos elindult a házhoz, ám mire célhoz ért, Maria Callas – miután ivott egy kis kávét, és azt mondta, jobban van – csendben meghalt. Szívhalál. Callast boncolás nélkül, sietve elhamvasztották, hogy pontosan mi történt, azt sohasem tudjuk meg.

Malina János